– Li! Li! Merre tekeregsz, te kölyök! – mérgelődött egy vézna asszonyság az aprócska kunyhók között szaladgálva. A Jangce folyó partján talált a fiúra: Li Fang maga barkácsolta tutajon heverészett, és vízbe lógó meztelen lábával vidáman tapicskolt. Anyja keserves szavakkal szidalmazta lustaságát, és meghagyta, hogy azonnal induljon a piacra.

– Keresd meg Pu Szungot, apád rokonát. Ő talán ad néhány halat hitelbe – mondta az asszony, aki nemrégiben özvegyült meg, és mosással kereste a mindennapi betevőt. Csakhogy a környéken csupa szegény ember élt, akiknek nem tellett mosónőre, így Li Fang anyja fél napig gyalogolt, hogy eljusson a gazdagok házaihoz, s mire hazaért a szennyessel és a Jangce vizében tisztára mosta, már indulhatott is, hogy időben visszaérjen.

A kisfiú tehát legtöbbször egyedül maradt otthon, és kedve szerint csavargott a folyóparton. Ügyes kezű volt, mint ezermester apja, és szívesen farigcsált a vízben talált uszadékfákból állatokat és embereket. Olykor, ha minden zsebe megtelt, a szalmazsákja feletti polcra tette az apró figurákat – már egész falura való tömeg álldogált ott.

Li elindult, hogy a piacon halat kérjen apja rokonától. Kövér, veres képű ember volt Pu Szung, átható halszagot árasztott, és ahányszor meglátta a fiút, morcosan ráncolta a homlokát. Most is csak rápillantott, ahogy a pultja körül téblábolt, és már el is fordult, hogy a vevőivel foglalkozzon. Linek már-már inába szállt a bátorsága, s éppen eloldalgott volna, de a gyomra nagyot kordult, akkorát, hogy az egész piac hallhatta. Pu Szung szúrós szemmel méregette, aztán szó nélkül egy darab sült halat nyomott a kezébe. Li mohón befalta az ajándékot, s csak mikor az utolsó morzsát is lenyalogatta a kezéről, jutott eszébe, hogy az anyja éhesen várja odahaza.

– Tiszteletreméltó Pu Szung, apám rokona! – szólította meg a halárust és mélyen meghajolt. – Köszönöm, hogy megesett rajtam a szíved. Kérlek, ne hidd, hogy hálátlan vagyok, de szegény anyám is éhezik. Ő küldött hozzád, hogy néhány halat kérjek hitelbe.

Pu Szung azonban a fejét rázta.

– A sült halat is hitelbe kaptad, le kell dolgoznod. Ha enni akartok, te meg az anyád, állj be hozzám dolgozni. Van itt munka bőven – mutatott a csatakos padlóra. – Neki is állhatsz. Söpörj fel, aztán hozz tiszta vizet a kútról, és sikálj fényesre mindent. Ha keményen dolgozol, este két szép nagy halat vihetsz haza.

Li Fang még csak kilencéves volt, alig tudta elcipelni a két nagy favödröt a kútig. Mindkettőt teletöltötte vízzel, de félúton meg kellett állnia pihenni. Egy papírsárkányárus öregasszony bódéja mellé tette a vödröket, s búsan nézegette az ezerféle színben pompázó játékokat. Valaha az apja készítette a környék legszebb sárkányait, és ünnepnapokon megengedte, hogy Li tartsa a szélben feszülő zsineget. Ilyen finom selyemzsinegre persze nekik sosem tellett, nézegette Li az asszony portékáját, és vágyakozva megsimogatta, amelyik leginkább tetszett neki: a szivárványszínűt. Hej, micsoda sárkányt építenék egy ilyen zsinórhoz, sóhajtott magában, s már fordult, hogy továbbvigye a vödröket, amikor az asszony utána szólt.

– Aztán miféle sárkányt építenél a zsinóromhoz, Li Fang?

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)