Ha a rajzoló, festő virágot mintáz, lehet célja a természet adta forma leképezése, a szirmok, levelek alakjában, színében rejlő szépség papírra fektetése. Más művészet a virág ábrázolására nem képes, csak jelképezni tudja. A jelkép azonban a művészetnek – így a zenének is – alapeleme. A művész alkotásával úgy hat, hogy valamilyen tartalmat valamilyen formában átvisz egy másikba, s ha felismerjük, örülünk.

A zeneszerzők sokszor utalnak virágokra, de szinte sohasem illusztrációs szándékkal. Az állatok hangját, a szél zúgását lehet érzékeltetni zenei hangokkal (ezt teszi például Vivaldi A négy évszak hegedűversenyeiben), de virágokat? Talán a romantikus olasz operaszerző, Puccini [ejtsd: puccsíni] vonósnégyesre írt Krizantémok című darabja kivétel: ebben szinte a virágnyílás folyamatát érzékeljük az egymásból kibomló akkordok sorozatában. A nagy klasszikus és romantikus dalszerzők költemények megzenésítésével nyúlnak a virágokhoz. Már a vers szövege is áttételes, hiszen valójában az sem a növényről, hanem azon keresztül többnyire a szerelemről szól.

Ilyen Mozart [ejtsd: mócárt] Az ibolya és Schubert [ejtsd: súbert] A vadrózsa című híres dala. A német operaszerző, Wagner [ejtsd: vágner] legnagyobb színpadi művében, a Parsifalban [ejtsd: párszifál] a címszereplőt Viráglányok csábítják. Amikor a francia zeneszerző, Debussy [ejtsd: döbüsszi] A hanga címet adja egy zongoraprelűdjének, nem arra gondol, hogy a hallgató az első hangok után homlokára csap, s azt kiáltja: hiszen ez a rózsaszín avarfűről szól!

Holott Debussy az impresszionizmus mestere, s az irányzat az impressziókból, azaz a benyomásokból, az alkotóra ható élményekből indul ki. A zene hangulata, fanyar, szikár jellege emlékeztet a zord hegyek virágára.

A múlt századforduló francia mesterével elérkezünk Bartók Béláig, akinek Két kép című zenekari művéből az első tétel a Virágzás. Bartóknak ez a korai alkotása még igen közel áll Debussy világához, impresszionista – ha a cím ismeretében hallgatjuk, könnyű megmondani, miért „Virágzás”. Mintha tág rét tárulna elénk, rajta sok-sok fű, virág, s a szellő ringatja valamennyit. Ne keressünk pitypangot, gólyaorrot vagy bármiféle más konkrét virágot! Ez nem élővilág tankönyv részletgazdagon tanító rajzokkal. Inkább olyan, mint amikor a rét illata hirtelen egészében orrunkba csap, vagy amint eltölt a színek, formák változatossága. A zeneszerző mély vonós hangszereken (mélyhegedű, gordonka, bőgő) „mutatja” a hullámzó rétet, fölötte oboák, fuvolák villantanak fel „közelképeket”, de azután azok is a zsongóan pengetett hárfákkal együtt beállnak a rét egészébe, hogy angolkürtök, fagottok és kürtök léphessenek az előtérbe. Mindvégig megmarad azonban a virágzás távoli látványa. (Ha nem ismerjük a címét, nem biztos, hogy ugyanígy neveznénk el ezt a zenét!)