Volt egyszer egy malom, Cerka Cofli és Orna Mentika járatta, A tevegyomortól a sajthárfáig mindent megőrölt, és beszélni is tudott. Kérdezte, hogy Mekkora a digitális lábnyomod? Újhold, új király idején, amikor A visszatérés ígérete teljesült és A másik szárnyas ló is megjelent, méghozzá Kővé vált lábnyomok mentén, a Régi históriák szerint Veronika ezt válaszolta: “Én vagyok ti.” És akkor… megcsinálták a boszorkánykását, a Szitakötőszótár meg a Szóról szóra recepjére. Közben elkészült a Kávémese is, beindult a Szellemvasút, a Szójátszótéren pedig így szólt A vadász és a medve: Mondhatta volna szebben. Nem maradt más hátra, mint hogy Nézzük együtt – Szőnyi István képeit.
 |
SZÓRÓL SZÓRA
Horgas Béla Mondvacsinált Az összetett szavakról mesélek, s mindjárt egy különleges példányról, a mondvacsinált szóról, amit nem mondvacsinált okkal választottam címadónak… Vagy mégis? Próbáljuk meggondolni… Van hozzá kedved? Akkor is, ha nem lesz könnyű? …Vágjunk bele!
A mondvacsinált szó a mondva és a csinált összeolvadásával keletkezett, és azt jelenti, hogy amire vonatkozik, az mesterkélt, kitalált, tehát nem kézzelfogható, csak mondással csináltvalami.
No de melyik szó nem ilyen?! Hiszen az egész nyelv, minden nyelv, minden beszéd: mondva csinált. Hogy van ez? Haladjunk lassan, pontról pontra!
A mondás csinálás, ez kétségtelen. De akkor mit jelent a ”csak mondással”, miért kell a lefokozó ”csak”? A mondás nem rendes csinálás? Más, mint a többi? Rendes, de más, mert nem egyedül van, hanem azzal együtt, amit felidéz. És bármit felidézhet. Ezért is hallhatod gyakran a felszólítást: „Ne csak mondd, hanem csináld!” Adott esetben a hamisságra, csalásra is vonatkozhat címszavunk, ha így vélekedünk például: „Ez nem is igaz, ez csak olyan mondvacsinált ok!” Persze, mert mondani bármit lehet! Az üres, értelmetlen, vagy a hazug beszéd is mondva csinált – meg az igaz is. A csinálás maga nem hazug, mert puszta eszköz, de amit megjelenít, felidéz a szó, nem biztos, hogy azonos a valósággal. Kezdetben ez nem lehetett kérdés…
Gondoltál már erre? Most maradjunk csak a nyelvnél. Képzeljük el, hogy kialakulása hogyan kezdôdhetett és mehetett végbe, hogyan jutottak nagyon távoli ôseink a beszédig!
Akármilyen messzire is hátrálunk vissza az idôben, bármilyen kezdetleges ôsembert, elôembert is képzelünk, azt biztosan állíthatjuk, hogy hangokat adott ki. Ez létezése természetes eleme volt, szándéktalan mûködés, de válasz is a jelenségekre, történésekre (fájdalomra, örömre, félelemre, jó és rossz érzetekre). Nem kellett azon gondolkodnia, hogy a hangzás megfelel-e a valóságnak, igaz-e vagy hazug. Nem volt kérdés! A hangzatok önmagának és társainak szóltak. Szüksége volt rá, jólesett neki, és ezért kialakultak, fejlôdtek hangképzô szervei. A hangzások a jelenségekkel együtt ismétlôdtek, rögzültek, jellé alakultak, formálódtak használat közben. Ôseink fokozatosan bôvítették, finomították, továbbadták utódaiknak a hangzataikat. A kezdeti makogásból hosszú-hosszú idô alatt beszéd lett, ami önmagát is alakította (és alakítja a mai napig), megint csak: mondva-csinálva. Teremtô eszközként ez megkülönböztette az embert a többi élôlénytôl. Meghatározhatatlan az a pont, amikor a beszéd és vele, általa az ember olyan fejlôdési fokra emelkedett, hogy mondhatott valótlant és valóst.
|