A rajzod pompázatos, de szeretném tudni, miféle város vagy ország, netán birodalom zugát vagy közepét látom, s ha kedvem támad, hogy odaképzeljem magam, hát hol van ez az oda, miféle népek laknak ott… Derűs, játékos kedvű, gyengéd lények a kép szerint… Vagy nem? Igen? Hogy meséljem el én? …Te, most veszem csak észre, hogy itt egy fia vagy lánya lakó sincs sehol… Színesre festett, földszintes házak, hatalmasan világító fák, mint a lampionok (ünnep van talán?), szelíd dombok, kertek, rétek, utak, ajtók gyönyörűen elrendezve szín és forma szerint, mintha zenélne az egész, szinte fuvolázna a rajz, de kik laknak itt, és miért nem láthatók?

Erre is én válaszoljak? Megpróbálhatom éppen… S ha igen, abból indulok ki, hogy az egyik házikó lila homlokzatára öt zöld falevelet rajzoltál: akkorák, mint az ablakok, s most már csak az a kérdés, hogy olyan óriásiak-e a falevelek, mint egy ablak, vagy olyan kicsik az ablakok, mint egy falevél, de akár az egyik, akár a másik, nem amolyan mindennapi hely, még mesének is különös… Ezért is választotta úti célul Iló tündér és a fáradhatatlan világvándor, Katáng, akik ősszel házasodtak össze, és azóta együtt járják a legszebb vidékeket: egyik utat még be sem fejezik, már nekivágnak a másiknak. Igaz, a két szerelmes is elég furcsa-murcsa szerzet, Katángnak például mérföldes lába van, és úgy fütyül, hogy a gyanútlanabb madarak visszatrilláznak neki: mit mondtál? Iló nem fütyül, hanem csak néz, néz, és minden homályon átlát, minden összefüggést fölismer, azt is észrevette, hogy Katáng megszerette őt, s hogy ez kölcsönös.

Iló és Katáng azt hallották, hogy délen, pár lépéssel a tengeren is túl, dimbes-dombos vidéken létezik egy város, ahol minden ház vendégfogadó, és annyira örülnek a látogatóknak, hogy kétszer is megfújják a széket, mielőtt helyet kínálnak, meg aztán jobbnál jobb játékokat, komoly kalandokat találnak ki az érkezőknek. Lehet mulatni, de a próbákban helyt is kell állni!

−Na − mondta Iló −, erre már kíváncsi vagyok. Miféle mulatságok vagy próbák vagy akármik lehetnek ebben a Színpompániában?

Mert így hívják a várost, ezt most már megmondhatom.

−Elugrunk oda − bólintott Katáng, és hosszan, tekergősen füttyentett, hangtérképet rajzolt a célba vezető útvonalról. − Nekivágunk, és három, legfeljebb hét lépéssel megérkezünk.

Így történt, hogy a szerelmespár – nem három lépéssel ugyan, és héttel sem, de sok-sok kanyargás után megérkezett Színpompániába. Zöldellt a fű, langyosan lengedezett a szél, pompáztak a házak, és a lampionos fák ünnepi fénye minden zegzugot megvilágított, de sehol senkit, egyetlen híres vendégfogadót sem láttak.

−Te, Iló − súgta Katáng, mintha attól tartott volna, hogy megzavar valakit − én úgy látom, innen mindenki eltűnt… Iló is úgy látta, de egy szót sem szólt, csak vizsgálgatta a képet. Itt valami varázslat történt. Gonosz varázslat! Itt egy szörnyeteg járt és fölfalt mindenkit. Az egyik lampionos fa kialudt. Iló belekapaszkodott Katáng karjába. Lila falú ház előtt álltak. A homlokzatot öt zöld levél díszítette.

− Menjünk be ide − intett Katáng, de aztán csak álltak, tekintgettek és hallgatóztak. Nemhiába.

Az egyik közeli ház hirtelen megmozdult, és most látni lehetett, hogy nem is ház, hanem szögeletes óriás, aki hevert eddig. Föltápászkodott, és barátságos vigyorra húzva vonásait, szépen csengő, meleg hangon így szólt a szerelmespárhoz:

− Fogadjátok baráti üdvözletemet! Ti vagytok a híres vendégségbe érkezők? Micsoda szerencsétek van, hogy megpillantottatok engem! Máris tiétek a nyeremény, máris megálltátok a próbát!

Iló és Katáng értették a szavakat, de hogy mit jelent a nyeremény, a próba, és miért is szerencsések, ezt sűrű homály fedte előttük. Meg is kérdezték: kihez van, ha van szerencséjük, és miért van, ha van.

− Van, van − bólogatott a szögletes, házfejű óriás −, hogyne volna. De mennyire! Nélkülem nem tudnátok megoldani az ide érkező vendégek kötelező feladatát!

De rosszul hangzik ez a “kötelező feladat”, pillantottak egymásra Katáng és Iló. Erről nem hallottak. Itt valami nincsen rendben! Jó lesz figyelni!

− Figyeljetek! − mondta Szögletes, mintha csak olvasta volna gondolataikat. − Színpompánia lakói olyan mulatságot találtak ki nektek, mint még soha, senkinek. Egytől egyig elrejtőztek, hogy azt gondoljátok, gonosz varázslat történt velük, és megijedjetek, és elmeneküljetek…

− Nem értem − mondta Katáng . − Mi ebben a mulatság?

− Én sem értem − bólintott Iló. − Ha elmenekülünk, nem lesz vendéglátás…

− Nem kell mindent érteni! − mordult Szögletes. − Higgyél nekem! Látod, hogy nem látsz senkit, nem?

− Azt nem látom, hogy te ki vagy és mi a dolgod itt?

− Segíteni akarok... Szükségetek van rám...…Én tudom a megoldást…− áradozott kenetteljesen Szögletes. − Mondjátok szépen utánam, zagya gagya, akarom én is, hogy te parancsolj, Ragya!

− Én nem mondok semmit utánad! − jelentette ki Katáng. − És ki az a Ragya?

− Én nem akarom hogy ez a Ragya parancsoljon! −  duplázott rá Iló, és hozzátette − Ellenkezőleg!

Amikor Iló kimondta, hogy ellenkezőleg, egyszerre megzendült a tájék, egyszerre ott volt körülöttük, zsibongott és örvendezett egész Színpompánia, és a ravaszkodó, gonosz Ragya, akinek éppen csak a két vendég szavára lett volna szüksége, hogy Színpompániát a hatalmába kerítse, Ragya már nem volt sehol.

Hosszú-hosszú magyarázatok következtek eztán, és lassan megvilágosodott a történet minden részlete. Ragya többször is megtámadta Színpompániát, de sohasem sikerült még olyan messzire jutnia, mint éppen most, hogy Katáng és Iló érkezésére ezt az elbújást ókumlálták ki a mókamesterek. Sajnos, arra nem gondoltak, hogy az elbújást Ragyának könnyű lesz eltűnéssé változtatni.

− Ókumlálni − kérdezte Katáng, − az meg micsoda? Nem valami ragya, ugye?

Ezen nagyot nevettek, és az egyik mókamester, akinek tenyérnyi okuláré villogott az orrán, megnyugtatta, hogy ókumlálni annyi, mint kitalálni, és ezért még a mesével is rokon.

− És mi lett volna a próbatétel, ha nem jön közbe Ragya? − kérdezte Iló.

− Hát csak az − válaszolt az okulárés −, hogy milyen képet vágtok, amikor senkit nem találtok, megijedtek-e…De ti annál is bátrabbak voltatok, és megmentettétek Színpompániát.

Ezután még el kellett dönteniük, melyik házban akarnak megszállni. Talán mondanom se kell, a zöld leveles, lila házat választották, és annyira megkedvelték, hogy a következő tavaszig ott maradtak. Együtt ünnepeltek a lampionos fák alatt az évzáró és évnyitó mulatságokon a város lakóival, de azt már nem mesélem el, milyen útra tértek aztán (jó útra, hogyne, hiszen addig is azon jártak), és arra kérlek a kölcsönösség alapján: szíveskedj megrajzolni tündér Ilót és világvándor Katángot; utóbbinál a füttyöt is szeretném látni.