Elmesélem, hogy mit rajzoltál, és azt is: mi történt azután? Hogyhogy mi után? A rajzok beköltözése után? Igen, azután, hogy laptopom lakói lettek, és összebarátkoztak ők ketten: Cerka Cofli és Orna Mentika! Persze, hogy én adtam a nevüket, de nem a kisujjamból szoptam, hanem a rajzokból találtam ki, hogy mesélhessek róluk és a történtekről! Kezdhetem?

Te tudod, de bevezetőül azért megemlítem, mert sorsdöntő, hogy Cerka az öregebb, és egy fényes, puha papírlapon született. Látható, ahogy kerekedett szemmel nézi a világot, mintha azt kérdezné: mi történik itt?. Legalább tizenkét éves, ha nem tizenhárom, és copfjai igen határozottan merednek kétoldalt. Ezért is kapta tőlem a Cofli nevet.

Nem tudom, elégedett-e vele, mert csak hallgatott, mikor megszólítottam, csak nézett, én meg vissza, és néha már úgy láttam, hogy szomorú, egyedül érzi magát a számítógépemben, mintha be lenne zárva, mintha bábu volna. Mondtam is magamnak, strófányi verset rögtönözve :

    Cerka Cofli bámul itt rád,
    szedd össze a belsô irhád.
    Itasson át merô részvét,
    mintha játszó társad néznéd.

Mondtam mást is, de hiába járt át az együttérzés, nem lenne most mit mesélnem, ha meg nem érkezik Orna Mentika, második rajzod, akinek szintén én adtam nevet. Ô ugyanolyan magabiztos, mint Cofli, de egészen más, elsô ránézésre is. Színes, hajlékony, táncos szinte, tettre kész. Hát még amikor megszólalt! Neki persze Cofli is válaszolt, és ezzel megindultak a mesés események… Mentika ugyanis megdöbbentô hírt hozott:
– Sárkány érkezik!
Cofli szempillája se rezdült, és tudálékosan bólintott.
– Jó! Csak jöjjön. Majd elbeszélgetünk vele… Megkérdezzük, mi a kívánsága.
Mentika elképedve nézett rá.
– Ugyan! A Sárkány mindig ugyanazt akarja! Elpusztítani a világot. Csak nem képzeled, hogy szóba állok vele? Meg se hallana, nem is értene, csak lenyelne keresztben, vagy kénköves lángot fújna rám mind a három szájával!
– Három?
– Vagy hét! Vagy egy! Teljesen mindegy.
De Cofli nem tágított.
– Én beszélnék a fejével, akárhány is van neki. Lehet, hogy jót akar!
– Egy sárkány? Lehetetlen. A sárkány rosszat akar, tehát le kell gyôzni. A kérdés csak az, hogyan csináljuk.
– Dehát semmit sem tudunk róla! Lehet, hogy nem okád tüzet, hanem vizet spriccel… Egy öntözô sárkány… Vagy meleg levegôt fúj: egy fûtô sárkány… Kérlek, tudjuk meg elôbb, hogy miféle, mielôtt legyôznénk! Nyomozzuk ki, jön-e, van-e egyáltalán…
Így történt, hogy Cofli és Mentika nekivágtak a hír nyomában a sárkányfelderítô útnak, s mindjárt megkérdezték a sarki rendôrt, tud-e valamit róla. Hát tudott. Olvasta is a Valami címû újságban, hogy kitört egy tûzhányó sárkány, és hamufelhôt fújt az égre, már elérte Magyarországot is, a repülôgépek nem szállhatnak fel többé, senki se tudja, mi lesz…
– Na ugye… – súgta Orna Mentika. – Most már hiszel nekem?
De Cerka Cofli nem érte be ennyivel, és a rendôrrel is vitába szállt.
– Nem úgy van az –, mondta, és csóválta fejét, csak úgy röpdösött a copflija. – A sárkány lehet tûzhányó, de attól a tûzhányó még nem sárkány.
Erre a rendôr is csóválta a fejét, és azt ajánlotta, menjenek a dolgukra, mert jön a vihar. Lépkedtek hát tovább az úton az egyre alacsonyabbra ereszkedô felhôk alatt, és néhány kanyar után elôttük állt egy úton álló Útonálló. Sötét arcú, villogó szemû, kalapos, köpenyes, csizmás, kesztyûs, pisztolyos.
– Álljatok meg, lányok, szépek, és ide a pénztárcákat, míg szépen beszélek!
Megálltak persze, de Mentika dühbe gurult és leteremtette:
– Adok én neked szép lányokat, te toprongy! Szégyelld magad, te vacak szerzet, tudatlan tuskó! Nem látod, kik vagyunk?! Sárkányfelderítôkbe botlottál, te szerencsétlen, és most azonnal megmondod nekünk, mit tudsz róla, mi közöd hozzá, hol van, merre jár, mikor jön, van-e kénköve: hallod-e?
– Mit hallok-e? Mit visít ez itt? Kirôl mit tudok?
– A Sárkányról, te fajankó!
– Nem vagyok Jankó, és menten odapörkölök a pisztolyommal, ha ide nem adod a pénztárcádat! Azonnal meghúzom a ravaszt!
Ebben a pillanatban hatalmas mennydörgés rázta meg a vidéket, eleredt az esô. Az Útonálló rémülten eldobta fegyverét, és azt kiáltotta, „nem én voltam”, aztán hanyatt-homlok elrohant az úton, egyenesen a sarki rendôr karjaiba. A sárkányfelderítô páros meg haladt tovább, és máris ott ültek a híres-nevezetes piac mindentlátó jósnôjének sátrában, és faggatták ôt a sárkány érkezésérôl. Végre megtalálták, akit kerestek!
A jósnô mindent tudott a sárkányról. Hogy valóban érkezik, hogy olyan sárkány, amilyen sárkány még nem volt sohasem, hogy nem lehet már visszacsinálni semmit, és lehetséges – bár éppenséggel ez az egy nem bizonyos –, hogy estére megérkezik. Ezért aztán nem is kér teljes munkadíjat, és a kérdezôkre bízza, milyen összeggel viszonozzák bizalmát. Cofli viszonozta, aztán se szó, se beszéd, megragadta Mentika kezét, és rohantak tovább. Szorgalmasan kérdezôsködtek egész nap, minden használhatónak vélt adatot, történetet, intelmet megjegyeztek, és kimerülten tértek vissza… – na hova? Úgy van, ide, a jó kis otthonos, tipp-topp laptopba… Mintha el se mentek volna. És mit találtak ott?
Hát a sárkányt! De melyiket? Hány feje volt és okádott-e kénköves lángot? Hogyan gyôzték le a rusnya szörnyet?
Sehogy, mert nem volt rusnya, hiszen azt a sárkányt is te rajzoltad, és ezzel megoldódott a nagy rejtély. Igaza lett a piaci jósnônek: ilyen sárkány még nem volt sohasem. Hogy mi a neve? Azt nem tudom, de elsô ránézésre is látja bárki, hogy ô is ornamentikás, és… igen, róla is írtam két strófa verset. Róla írtam, de neked, és arra kérlek, te adj majd a mi teremtményünknek nevet.

Ez a sárkány nem is sárkány,
nekem inkább cifra járgány!
Azt se értem, hogy született?
Elgondoltad, vagy a kezed
vitt csak, színek kavalkádja?
Sárgák, kékek szárnyalása?


Ez a sárkány felsrófolva,
mintha egész világ volna:
feje kettô, avagy három,
girbe-gurba játék, álom.
Nap és felhô víg utánzat,
mind csak ornamentikáznak!