Újra belesünk néhány szabadon választott kifejezés kalapja alá: vajon mit takarhatnak el a szemünk elől?

SZELLEM > Sokféle szellem létezik – ha hiszünk a kínai mesében, amelyben a szószátyár Hui-sen addig csűrte-csavarta a szót, hogy márpedig szellemek nem léteznek, amíg egy szellem „szellemesen” bebizonyította neki az ellenkezőjét: a szeme előtt egyszerűen elpárolgott. De a latin spiritus, a görög pneuma vagy a héber ruah kifejezés mai értelmét nem csupán a testetlen, istenszerű mitológiai lényekre, jó vagy rossz démonokra és a szellemes emberekre szokták alkalmazni. Szellemeknek mondják az elhunytak valamilyen okból még a földi világban bolyongó lelkeit, valamint az alvilágban senyvedő vagy éppenséggel vígan élő alakmásait is. Ezzel a szóval illetik az emberi tudatot, a lélek vagy egy gondolkodásmód egészét, egy adott korban, társadalomban, nemzetben, kultúrában uralkodó közös eszmét. A Biblia szerint a szellem egyfajta isteni lehelet, amely életet fakaszt a puszta testben, és amelyet az ember halálakor visszaad teremtőjének. A mitológia is ezernyi szellemet ismer: az ősök szellemét, aki segít vagy árt, az erdők, vizek, viharok, állatok szellemét, a törzsi vagy házi szellemeket, sőt, még az egyes testrészek szellemeit is. A szellemeket látók, sámánok idézhették meg, hősök kereshették fel az alsó vagy felső világban, és segítségükkel különleges erőre, képességre vagy tudásra tehettek szert – ám ha magukra haragították őket, bele is pusztulhattak.

Ha a világban nem is, a kísértethistóriákban és mesékben nyüzsögnek a szellemek. Egy magyar népregében az erdő közepén, barlangban lakó gonosz szellem kék lángként jelent meg az alaposan megrémített és összezavart halandók előtt, és segítségéért cserébe a lelküket kérte. A Grimm-testvérek meséjében palackba zárt szellem jelenik meg a diáknál, aki túljár az eszén, ezért a szellem varázslatos rongyot ajándékoz neki: egyik vége ezüstté változtatja a vasat, a másik begyógyítja a sebeket. De a diáknak nem száll fejébe a dicsőség; amikor kitanulja az orvoslást, rögtön elégeti a rongyot. Az Ezeregyéjszaka meséiben is számos dzsinn fordul elő: egyikben szellemek hada segíti az ifjút, hogy elnyerje a szellemfejedelem lányának kezét, és visszaszerezze őt a szellemek lakta Hét Szigetről, másikban egy szerencsétlen kereskedőt ölne meg a gonosz szellem, de amikor meghallgat három csodás átváltozás-történetet, megenyhül haragja.

A szellemes angol költőfejedelem, William Shakespeare (ejtsd: viliem sékszpír) színdarabjaiban szereplő egyik kísértet Hamlet dán királyfi meggyilkolt apjának szelleme, aki bosszúra szólítja fel fiát. Őt is, de A viharcímű darabban szereplő izgő-mozgó, barátságos Arielt is csak azok látják, akiknek megmutatják magukat, a többiek levegőnek nézik őket. Arielt egyébként egy gonosz boszorkány tizenkét évre egy fa törzsébe szorította, ahonnan az elűzött nápolyi király, Prospero szabadítja ki. Hálából mindaddig szolgálja, amíg Prospero sorsa jóra nem fordul, és a varázsló-király végleg felszabadítja. Ariel örömdala bizonyítja, hogy a mesebeli szellemek nem feltétlenül gonosz, nagy erejű vagy túlvilági lények – olykor az élet egyszerű élvezeteit sem vetik meg:

Méhvel mézecskét szivok:

éjjel ha bagoly huhog,

gyöngyvirágban megbuvok;

bőregéren nyargalok

nyár utóján s víg vagyok:

víg vagyok, vígan a víg napot élem

ág alatt, árny alatt, lombon, levélen.

(Babits Mihály fordítása)

Szerinted?

Léteznek kísértetek a valóságban is, vagy csak az emberi képzelet szüleményei?

Vajon miért nevezünk szellemesnek valakit?

GRAVITÁCIÓ >  Olyasvalami, ami nem hat a szellemekre. Tömegvonzásnak is nevezik. Bonyolult matematikai és fizikai szabályszerűségeknek engedelmeskedik, melyeket még mindig nem ismerünk pontosan. Bár létezését korábban is feltételezték, a 17. század végén Isaac Newton (ejtsd: ájszek nyúton) angol tudós írta le először a gravitáció egyetemes törvényét, amely egyaránt érvényes a bolygók mozgására és a földi tárgyakra. Ennek lényege, hogy ha két test tömegközéppontját képzeletben összekötjük, olyan erőt fedezhetünk fel, amely a két testet egymás felé vonzza, és ez az erő arányos a két test tömegének szorzatával és fordítottan arányos távolságuk négyzetével.

Azaz erősebb, ha nagyobb tömegű testekről van szó, és gyengébb, amikor távolabb vannak egymástól. Állítólag ezt a törvényt akkor fedezte fel Newton, amikor pestisjárvány miatt bezárták az egyetemet, ahol dolgozott, így kénytelen volt egy vidéki birtokra visszavonulva elmélkedni és kísérletezni. Mondják, egy leeső alma indította el képzeletét: miért esik mindig a Föld középpontja felé, miért nem ferdén vagy felfelé? Olyanok is voltak, akik szerint az alma egyenesen a tudós koponyáján landolt – valószínűbb azonban, hogy Newton csak később találta ki az almás történetet, hogy szemléletesebbé tegye a gravitáció hatását. Mindenesetre máig mutogatják annak az állítólagos almafának a leszármazottait, sőt, egy karosszéket is, amit abból a bizonyos fából készítettek… Newton törvényét egészen a 20. század elejéig fenntartás nélkül elfogadták, akkor Albert Einstein (ejtsd: ejnstejn) általános relativitáselmélete némileg módosította: egyrészt az atom-méretű részecskék, másrészt a nagy sebességű és távolságú csillagászati jelenségek között bonyolultabb a gravitáció. Einstein elmélete szerint a fénysebességgel haladó tömegvonzás gyakorlatilag azonos az anyag körül meggörbülő egységes térrel és idővel. Ezt azonban csak elméletben tudták igazolni, mivel a naprendszerben (a Nap gravitációs erőterében lévő bolygórendszerben) szinte kimutathatatlan, legalább egy csillagrobbanás kell hozzá. Úgyszintén nehéz meghatározni a gravitációs állandót, vagyis két tömegpont egymásra gyakorolt vonzásának alapértékét: Eötvös Loránd magyar tudós 19. század végi ingakísérletei óta keveset lépett előre a tudomány a pontosításban.

A tömegvonzás legyőzése olyan vágy, amely az emberiséget régóta kísérti – pedig a Nap és a Hold Földre gyakorolt gravitációja állítólag nagy szerepet játszott az élet kialakulásában is. Nemcsak a szellemekről, de a különleges szellemi képességekkel rendelkező emberekről is azt tartották, saját akaratukból is tudnak a föld felett lebegni. A szenteknek tulajdonított csodák között gyakran szerepel a levitáció, azaz a lebegés, de a legendák szerint „hétköznapi” emberekkel is előfordult: a 19. században egy Home nevű angol úr repkedett ki-be a szalonok ablakán, a 20. században indiai jógikat fényképeztek a föld fölött lebegve, és néha még ma is felröppennek ilyen hírek. Felülemelkedni a föld vonzásán: szentek és mutatványosok mellett költők, filozófusok is megkísérelték, ha máshogy nem ment, legalább képzeletben. Tóth Árpád is tett egy képzeletbeli utat a Marsba, gyémánt kemény szárnyú repülőjén: „Jó gépem adamantin / Szárnyán zengett a drót, / Amikor lecsavartam / A gravitációt”.

H. G. Wells több mint száz éve született tudományos-fantasztikus regényének hőse feltalál egy anyagot, amely megszünteti a gravitációt, és így felrepül a Holdba (ahol a gyengébb tömegvonzás miatt a földi ember súlyának csak az egyhatodát érzi). De a Hold belsejében élő rovarszerű lények soha többé nem engedik el, amikor rájönnek, hogy az ember imád háborúskodni. Maga a főhős is belátja, hogy veszélyes felfedezést tett: „Nem mintha hasznát vehetné az ember a Holdnak! ... Hiszen saját bolygójából sem tudott egyebet csinálni, mint csatateret és mérhetetlen dőreségének színpadát. Akármilyen kicsi is az ember világa és akármilyen rövid is az ember ideje, még a maga parányi élete során is sokkal több a tennivalója a Földön, mint amennyit elvégezhet”.

Szerinted?

Ha Newton 17 éves korában végleg befejezi a tanulást, és anyja kívánságára gazdálkodó marad, ma kevesebbet tudnánk a világ működéséről?

Vajon miért hívják súlytalanságnak azt  az állapotot, amikor az űrhajósra valójában hat a gravitáció, csak éppen űrhajójával együtt oldalvást „zuhan” a Föld körül?