bla

Elmesélem, hogy mit rajzoltál A nyár kapujában A barátságról és Az élet vizéről, ami Édes, mint a méz. S azt is: Jó tudni, Miért mozog, ha áll A lift, és mi a különbség A démonsereg meg a Vámpírmesék között. Nézz csak körülNézzük együtt Egry József képeit! és Az égbolt óriásait. Közben mi történik? AzŐstojás a kőlevesben készül, A Minótaurosz barátja, Kövér Lajos sétálni meg és azt mondja:Ne zavarj, anyu, tanulok! És még? A Szitakötő szótár szerint – jelentette a komornyik –: Volt egyszer egy láda, benne az Időjáték… Noéjáról szólt a mese.

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép
ÉS AKKOR...
Kámán Balázs

jelentette a komornyik

Először is megkérlek, hogy ha történetesen már óvodáskorodban ismertél minden betűt, és első osztályosként hosszú meséket, egész könyveket elolvastál, szóval ha réges-régen „könyvmoly“ vagy, még akkor se nevessél ki. Mi tagadás, nekem kezdetben sok bajom akadt az olvasással. Vagy csapjalak be, és most, hogy háromszor annyi idős vagyok, mint te, fölényeskedve meséljek, hogyan lesz valaki író és szenvedélyes olvasó? Ugye, ezt nem akarod? Az ilyen példabeszédek unalmasak, hamisak és szerintem teljesen használhatatlanok. Ugyanis mindenki másként lesz az, ami. Különben gyerekkoromban csak ösztönösen idegenkedtem az úgynevezett tanulságos történetektől – ma már tudom is: fabatkát sem érnek azok a művek, amelyek nevelni akarnak, és mint a receptkönyvek, útmutatást adnak, miképpen érezzen, gondolkodjon és viselkedjen az olvasó. Persze az előbbi állítás csak a párjával együtt igaz: minden igazi irodalmi alkotás valahogy megszólít, barátságot kínál. Ha pedig elfogadod az ajánlatot – talán észre sem veszed –, hat rád a mű, és érzékenyebb, figyelmesebb, mindjárt kíváncsibb leszel. Minden szeretetteli kapcsolat nevel, de a nevelés ilyenkor nem cél, csak nagyon természetes következmény.

 

Engem annak idején olyan történetek bűvöltek el – pontosabban: azokra a történetekre emlékszem máig legélénkebben –, amelyekben váratlan fordulatokról olvastam. Többnyire regénybeli történetekbe keveredtem így – mert mondanom se kell, képzeletemmel nemcsak láthatóvá-hallhatóvá tettem magamban a szereplőket és a helyzeteket, nem csupán filmszerűvé elevenítettem a kalandokat, hanem én magam is szerepre akadtam. Nem átallottam olykor módosítani a leírtakon, hiszen kedvenc fordulataim mintájára találtam megoldást a szeretett hős megmentésére vagy a végzetes tévedések eloszlatására. Tizenkét-tizenhárom esztendősen is még újra meg újra elővettem a sokszor olvasott könyveket, és mindig a nagy jelenetekre lapoztam – persze mindegyik már ott nyílt ki –, és szaporább szívveréssel megint és megint haladtam a sorokon, amelyeket betéve tudtam. Még csak azokat a műveket olvastam szívesen, amelyeket így „felfedeztem“. De azokat nagyon. Jóval később vettem észre, hogy a „kedvencek“ listája tetszés szerint bővíthető – a sok és sokféle olvasmány csöppet sem árt a bensőséges, majdnem titkos kapcsolatoknak. Hanem én manapság is a régi izgalommal keresem a szívdobogtató váratlan fordulatokat.

 

Elmesélek egyet. Különben lehet, hogy már olvastad – lehet, csak eztán ismerkedsz meg Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényével. Ugyanis abból választottam a jelenetet. A kőszívű embernek, Baradlay Kázmérnak, aki a legelső fejezetben meghal, három felnőtt fia van (mint a mesékben). Az apa utolsó órájában könyörtelenül megszabja, melyik fiúnak hogyan kell élni, mivel kell foglalkozni, miként kell nősülni. De az anya megesküszik: mindent elkövet, hogy fiai önálló, szabad és boldog emberek legyenek. A történelmi események szinte kezére játszanak. 1848-ban vagyunk. A két idősebb fiú – Ödön és Richárd – szabadságharcos lesz. A bukás után mégis a legkisebb, a közéletben csak csetlő-botló Jenő vállalja át bátyja halálos ítéletét; áldozatával ő viszi végbe a legnagyobb hőstettet. A történet részben a császári városban, Bécsben játszódik. A forradalom kitörésekor Richárd és Jenő is ott él – nagyon különbözően, de mindkét nemesúrfi bejáratos az előkelősködő, rosszhírű Plankenhorst-házba. A még fiatal anya és alig felnőtt, de már romlott, gonosz lány rezidenciája ez – a szép és kegyetlen Alfonsine (ejtsd: alfonzin) a mesék ármányos, gyűlölködő boszorkonyáira hasonlít. Szegény rokonukkal, az Alfonsine-nál is fiatalabb Edittel úgy bánnak, mintha szolgáló volna. Richárd beleszeret a lányba, a szerelem persze kölcsönös – mit érdekli őket hozomány, pénz, vagyon! Már titkos, nagy kalandok, honvédő harcok is összekötik őket. Már jegyesek, mikor az orosz-osztrák csapatok vérbe fojtják a magyar szabadságharcot – Richárdot is börtönbe zárják, és Alfonsine, összeköttetéseit felhasználva, igyekszik elérni, hogy őt is mielőbb kivégezzék. Hogy meghaljon, és Edit örökre gyászolja. Mert Alfonsine nem ismeri a szeretetet, a szerelmet, és csak a mások szenvedése okoz neki valami torz örömet. Amikor úgy tudja, hajnalban végre is hajtották a halálos ítéleteket, őrjöngve újságolja Editnek: „Megöltem a kedvesedet!... Richárdod meghalt!“, s mert a lány nem sír, nem szól semmit – sokkal mélyebbek az érzései, semhogy bármit is megmutatna belőlük –, Alfonsine egyre vadabbul kiáltozik: „ Gondolj rá, te nyomorult, hogy a leggyalázotosabb halállal halt meg, amit emlegetni is szégyen! Hogy most, e percben ott ásnak neki a homokban egy gödröt, és belökik dicstelenül; és földet taposnak a fejére anélkül, hogy valaki egy imát mondana el fölötte, és te még a sírjára sem fogsz találni soha!... Sírj hát! Sírj nekem! Sírj!“ Alfonsine ökölbe szorítja a kezét, még a lábával is dobbant – már nem mesebeli, inkább mitológiai szörny. Edit pedig meg se rezzen.

 

Amikor először olvastam a regényt, nehéz volt ekkor nyugodtan ülni. Mintha dideregnék-izzadnék, torkomat szorongatná a részvét... Még most is jelen időben gondolok erre, pedig a legkülönösebb, hogy amikor már ismertem az egész történetet, tudtam, hogy itt következik a „nagy fordulat“, szóval a második meg harmadik olvasásnál is izgultam, fészkelődtem, dideregtem és izzadtam – hát hogy van ez?

 

Mert amikor Alfonsine eszét vesztve ordítja, hogy „Sírj nekem!“, benyit a komornyik, és a szokásos módon jelenti: „Baradlay Richárd úr van itt.“ Persze először és másodszor és harmadszor is úgy éreztem: vágyam teljesült, ezúttal az igazság és jóság győzött.

1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek