bla

Elmesélem, hogy mit rajzoltál A nyár kapujában A barátságról és Az élet vizéről, ami Édes, mint a méz. S azt is: Jó tudni, Miért mozog, ha áll A lift, és mi a különbség A démonsereg meg a Vámpírmesék között. Nézz csak körülNézzük együtt Egry József képeit! és Az égbolt óriásait. Közben mi történik? AzŐstojás a kőlevesben készül, A Minótaurosz barátja, Kövér Lajos sétálni meg és azt mondja:Ne zavarj, anyu, tanulok! És még? A Szitakötő szótár szerint – jelentette a komornyik –: Volt egyszer egy láda, benne az Időjáték… Noéjáról szólt a mese.

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép
Kép
Kép
IDŐJÁTÉK


Noé

Az egyik görög mitosz szerint az Olümposzon lakó istenek ellen fellázadt, és zendülésük miatt elpusztított gigászok véréből lettek az emberek. A gigászokat félelmetesnek képzelték: szakállas, bozontos hajú és félig kígyó testű lényeknek – így aztán az első emberi teremtmények is inkább szörnyetegek voltak, és borzasztó dolgokat műveltek. Zeusz el is határozta, az egész fajt megsemmisíti, méghozzá vízözönnel. Egy új-zélandi mondában is megdühödött az isten az emberek féktelen gonoszsága miatt, s akkorát dobbantott, hogy kilyukadt az ég, a nyíláson át pedig annyi víz zúdult le, hogy néhány kivétellel minden teremtmény halálát lelte.

 

Nagyon sok özönvíz-mondát ismerünk: keltát és oroszt, kínait és indiait, és csaknem valamennyiben büntetés a hatalmas folyó- vagy tengeráradás, az égből egyszerre ömlő víz vagy a hetekig tartó, végül is mindeneket elmosó esőzés. Lám, az élethez nélkülözhetetlen víz pusztító eszköz is lehet!

 

Régen gyanították a tudósok, hogy mint minden szájról szájra hagyományozott mítosznak, az özönvízről szóló-nak is van tapasztalati alapja. Ma már tudományos kutatások igazolják, hogy több ezer évvel ezelőtt valóságos katasztrófasorozat söpört végig a földön – lehet ám, hogy a “sorozat” évszázadokig tartott. Mindenesetre az akkor élő emberek értetlenül rettegtek, hiszen csak arra gondolhattak: mindez rájuk mért büntetés az elkövetett vétkekért.

 

 A Bibliában is arról olvasunk, hogy amikor egy-egy területen gyorsan nő a népesség száma, megsokszorozódnak a bűnök is. De hogy miféle bűnök, azt nem tudjuk pontosan. “Az erőszakosság elterjed a földön”, meséli az Ószövetség első könyve. S hogy “amikor látta az Úr, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az Úr, hogy embert alkotott”.

 

Milyen borzasztó lelkifurdalása lehetett elődeinknek! Milyen irgalmatlanul elítélték magukat! Mert így mesélték, aztán írásban így rögzítették: annyira elszomorodott az Úr, olyan reménytelennek látta fajunkat, hogy a teljes eltörlésre készült – de nemcsak az ember, hanem minden élő eltörlésére: az összes állat, a csúszómászók és a madarak megsemmisítésére. Aztán mégis akadt egyetlen “igaz ember”: ő volt Nóé.

 

Hanem ahogyan a bűnökről is csak általánosságban értesülünk, Nóé különlegessége is homályban marad. Miért tette őt kivételezetté az Úr? Mert istenfélő és jámbor volt. De igazán jámbor-e, aki elfogadja a kivételezettséget anélkül, hogy legalább irgalmat kérne embertársainak?

 

Nóét tehát megszólította Isten, elmondta neki, milyen pusztítást tervezett el, de hogy őt, a választottját és legszűkebb családját megmenekíti. Hősünknek azt is megparancsolta Isten, hogy góferfából építsen hatalmas bárkát, a bárkának legyenek ablakai, legyenek szintjei – alsó, középső és felső emelete –, legyenek benne rekeszek, mert az élőlények minden fajtájából hét-hét vagy két-két párat meg kell majd mentenie. Nagyon gyakorlatias útmutatásokkal látta el a férfit, például hogy az egész faépítményt kívülről szurokkal kenje be vagy hogy elegendő eleséget halmozzon fel. És Nóé engedelmeskedett. Mindenben az Úr parancsa szerint cselekedett. És Isten nem változtatta meg döntését: mikor Nóé a feleségével és három fiával, a fiai feleségeivel és az állatokkal bent volt a bárkában, bezárta az ajtót, és elindította az özönvizet.

 

Negyven napi zuhatag után a bárka fölemelkedett a földről, már minden lebegett, úszott, de a vízszint csak nem állapodott meg. Víz alá kerültek a magas hegyek is, már “minden test”, “minden meghalt, aminek az orrában élet lehelete volt”. Isten csak akkor bocsátott szelet a földre, hogy lassan, nagyon lassan apadjon a víz. A Biblia szerint hogy az áradást követő hetedik hónapban a bárka megfeneklett, a tizedik hónapban újra láthatók lettek a hegyek – még negyven napig várt Nóé, akkor kiengedett az ablakon egy hollót. Az kirepült, de nyomban vissza is tért, még víz lepte be a földet. Kicsit később kiengedett egy galambot, de az sem tudott még leszállni. Várt, várt Nóé, és megint csak galambot küldött felderíteni. Estére ez a második galamb egy olajfaágat hozott a csőrében – Nóé akkor tudta, hogy valóban leapadt a víz. A harmadik kiengedett galamb pedig vissza se tért hozzá.

 

Vajon mit látott, és a látványról mit gondolt Nóé, amikor Isten végül felhatalmazta, hogy házanépével és az állatokkal elhagyja az óriás lélekmentőt? Állítólag első dolga volt, hogy oltárt építsen, és égőáldozatot mutasson be. De a rettentő pusztulással szembesülve érthette-e igazán az isteni szövetséget? A hangot, amely szivárványról szólt – hogy ha a felhőkön át megjelenik a szivárványív, mindenkor az új ígéretet jelentse: a minden élőlénnyel kötött szövetséget és biztatást: soha többé nem lesz özönvíz és pusztulás?

 

A történet folytatása bölcsen csak érzékelteti, hogy Nóé földet művelt, szőlőt is ültetett, aztán a szőlő levét, a bort megitta, és úgy megzavarodott, hogy bűnt bűnre halmozott. Mert az egyes ember története valóban összekötött a többiekével – egyedül nem lehet boldogulni, még megmenekülni se nagyon.       

  

1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek