Van egy kedves Grimm-mesém, biztosan ti is ismeritek: Az élet vize. Az öreg király megbetegszik. A fiai sírnak-rínak. Egy öregember tudtukra adja: csak az élet vize gyógyíthatja meg apjukat, de nem könnyű rátalálni. Útnak indul a legidősebb fiú. Találkozik egy törpével, aki megkérdezi: hová megy. A királyfi nem méltatja válaszra. Ám ahogy továbbmenne, útja egyre szűkül, és beszorul két szikla közé, mozdulni sem tud. A második királyfi ugyanígy jár. Ő sem válaszol a törpe kérdésére. A legkisebb királyfi azonban – természetesen! – felel a törpének, és – lássatok csodát! – az útba igazítja. A királyfi megfogadja a tanácsát, és meg is találja az élet vizét. Ha nem volna két gőgös bátyja, véget is érne a mese. A legifjabb királyfi azonban jó testvér, kiszabadítja fivéreit, s ezzel jócskán megnehezíti a maga helyzetét. De csak ideig-óráig – végül minden akadályt legyőz. Így van ez rendjén, nem gondoljátok?

A jelentéktelennek tűnő törpének – akár a mesék többi titokzatos lényének – se címe, se rangja: „jelentéktelenségével” teszi próbára a vándorokat. Aki gőgös, rátarti, s a látszatok szerint ítél: rosszul jár. A legkisebb királyfi nem ad a látszatokra. Nem azért elegyedik szóba a törpével, mert már sok mesét olvasott, s tudja, az ilyen találkozásokat jobb komolyan venni, hanem mert mindenkivel így tenne. Továbbhalad útján, és célt is ér.

De a gonosz emberek is el tudnak rejtőzködni a jóindulat látszata mögé. Gondoljatok a kegyetlen mostohára, aki korommal kente be arcát, szürkére festette haját, hitvány göncöt öltött, és házaló vénasszonynak adta ki magát, mert számított Hófehérke jóindulatára. A gyanútlan leány beengedte a törpék házába, a gonosz, álruhás királyné pedig élt a felkínált lehetőséggel: egy övvel úgy elszorította Hófehérke derekát, hogy ájultan esett össze. Még kétszer csapta be az álruhás királyné a naiv, másokról mindig csak jót feltételező Hófehérkét, és csaknem sikerült is megmérgeznie a hívogató, szépségesen piros almával. De mint minden mesének, ennek is jó vége lett. Vajon Hófehérke helyesen tette, hogy beengedte az öregasszonyt? Vagy gyanakodnia kellett volna mindenkire? A gonoszság leleményes – nem könnyű kifogni rajta. 

Az álarcok elbújtatnak minket, megtévesztenek másokat. Elváltoztathatod a külsőd: szakállt, bajuszt, parókát ragaszthatsz; magadra vehetsz egy igénytelen maskarát, pápaszemet tehetsz az orrodra, másnak adhatod ki magad, mint aki vagy, becsaphatod a környezeted. Miért teszed ? Tréfából? Játékból? Gonoszságból? Vagy épp valamilyen igazságtalanság ellen tiltakozol? Lúdas Matyi tett így.

A földesúr, a kapzsi Döbrögi fizetség nélkül vette el Matyi ludait. Amikor szólni mert érte – megvesszőztette.

Matyi megfogadta: háromszor adja vissza a verést az uraságnak. Álruhát öltött, ügyesen elváltoztatta ábrázatát, beszédmódját. Senki nem ismert rá. Először ácsmesternek, majd tudós orvosnak adta ki magát, s egyedül maradva az urasággal, mindkétszer elpáholta. Harmadjára nehezebb dolga volt, mert sokan őrizték Döbrögit. Ám elhitette velük: amott lovagol Lúdas Matyi, csak nyargaljanak utána! Amikor végre újra egyedül maradt a már kétszer elfenekelt földesúrral, nem volt könyörület: harmadszor is jól elagyabugyálta. Így szolgáltatott igazságot, rászedve a hajbókoló szolgahadat.

Gondold csak meg, hány meg hány mesében, regényben, filmben találkoztál olyan szereplőkkel, akik hol ezért, hol azért rejtőztek álarc mögé! Akár magad is kitalálhatsz egy ilyen történetet. Láthatod: a rejtőzködés éppúgy lehet a jó, mint a rossz eszköze – rajtad múlik, mire használod.

Arany János egy versében így ír:

Győzz meg, hogy ami látszik, az való,

Akkor neved költő lesz, nem csaló – 

Vajon mire gondolhatott Arany? Elég, ha meggyőzően játszunk? Ha sikeresen tudunk megtéveszteni másokat? Ez a cél? Vagy van itt még valami más is?