A szavak átváltozása néha követhetetlen – de talán a szépségük is ebben rejlik.

 TÁLTOS > Az ősi magyar hitvilág varázslatos alakja – közvetlen kapcsolatban állt a túlvilági lényekkel, szellemekkel. Magyar találmány: nyomát sem lelni a szomszédos népek hiedelmei között, ám a kereszténység felvétele után is megőrizte a sámánhit alapvonásait. A honfoglalás előtti vándorlás idején a magyar törzsek osztoztak ebben az urál-altáji népekkel. A sámán név azt jelenti: „a tudó”, a táltos jelentése homályos, egy nem túl valószínű elmélet szerint a „tátogásból” ered.  Mindkettő olyan természetfölötti erővel rendelkező személy, aki szokatlan jegyekkel született (burokban, foggal vagy a normálisnál több ujjal), s hétéves korában vagy nem sokkal később a szellemek „kiválasztották”, majd addig zaklatták, amíg el nem fogadta hivatását. Varázstudományát a szellemektől tanulta. Mielőtt táltossá avatták, három napig tartó alvás alatt felemelték a szellemvilágba, ott átvizsgálták csontjait és újból „összerakták”. Meg kellett másznia az alsó, a középső és a felső világot összekötő „világfát” is, amelyen a szellemekkel érintkezhetett. A felavatott táltosnak sok feladata volt: jósolt, gyógyított, befolyásolta az időjárást, kincsek lelőhelyét mutatta meg, gyereket „varázsolt” a gyermektelen pároknak, bika vagy tüzes kerék alakjában viaskodott más táltosokkal és a gonosz szellemekkel, s önkívületi állapotban (azaz „révülés”, „rejtezés” közben) gyakran tett utazásokat a szellemvilágban. Agancsos, tollas, patás és néha csontváz-rajzolatú öltözékben végzett szertartásokat: az ütemes szitarázás és dobverés állítólag vonzotta a szellemeket, amelyek megszállták a táltos lelkét és időnként magukkal is ragadták. Egyes vidékeken még a 20. század elején is ismertek élő táltost, aki a szájhagyomány szerint vihart hárított el, a levegőben repült vagy bika alakjában viaskodott.

Csakhogy a táltos nem csupán ember lehetett: csodálatos átváltozó képessége – és persze a népmesék és mondák ágas-bogas szövedéke – lehetővé tette, hogy állatalakban is megjelenjen. Lehetett a gondolatnál is sebesebben repülő, parázzsal táplálkozó, „bogos” gebéből aranyszőrűvé változó, a legkisebb királyfi vagy a szegénylegény társává váló, három-, öt- vagy hatlábú táltos paripa, de akár kutya, kecske, sőt, malac is. Előre látta az eseményeket, varázserejű tárgyakkal és bölcs tanácsokkal látta el gazdáját, ráadásul a (táltosok mintájára) feldarabolt királyfi újjáélesztésében is segített. Hétszer erősebbé vagy szebbé tette azzal is, hogy kancatejben fürdette meg – az ősi táltosok ugyanis csak tejjel, vagy legfeljebb tojással táplálkoztak, s ez a népmesékbe is átszűrődött. Az égigérő fa, A táltos kecske, Mirkó királyfi, Szép Miklós, Tündér Ilona, Világvándora herceg... roppant gazdag a sor a magyar népmesékben. A modern „fantasyk” között különlegességnek számítanak Böszörményi Gyula Gergő-regényei: a főhős szintén sámánná válik, s majdnem táltos is lesz belőle.

A téli termékenységvarázsló dalokban (regösénekekben), valamint a gyermekversekben a táltosok csodálatos tárgyaira is rálelhetünk. A gyógyító erejű sámándob vagy a jövendölésre, az időjárás befolyásolására alkalmas szita az alábbi, sok változatban fennmaradt mondókákban is szerepel:

Gólya, gólya, gilice,

Mitől véres a lábad?

Török gyerek megvágta,

Magyar gyerek gyógyítja,

síppal, dobbal, nádi hegedűvel.

Adjon isten lassú esőt,

Mossa össze mind a kettőt,

Szita, szita, péntek

szerelem csütörtök,

Dob szerda.

A történelmi mondákban úgyszintén hemzsegnek a táltosnak tartott emberek és lovak: Attilának, a hun vezérnek a táltosok adtak tanácsot csata előtt, Mátyás királynak állítólag éjszaka is világító, Holdas nevű lova volt, Rákóczi fejedelem pedig menekülés közben visszafelé patkoltatta táltos lovát (annak tanácsára!), hogy üldözői elveszítsék a nyomát.

Szerinted?

Aki foggal, hat ujjal vagy más furcsasággal születik, az biztosan különleges képességekkel rendelkezik?

ÉDENKERT > „Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, amely tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; aztán kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és rossz tudásának a fáját” – olvashatjuk a bibliai Teremtés könyvében. De az Éden (héber nyelven: gyönyörűséges vidék) és a Paradicsom (perzsa és görög nyelven körbezárt föld) nem csupán a zsidó-keresztény kultúrkörben van jelen: a közel-keleti és mediterrán népek is hittek benne. A sumer Dilmunban az özönvíz halhatatlanná vált hajósa, Ut-napistim lakik, a görög Elíziumban és Boldog Szigeteken minden földi jó megterem, a muszlim Dzsanna tele van gyümölccsel és csodálatos ifjakkal. A bibliai Édenkert – amely az Éden nevű vidék egy, az első emberpár számára készített, négy paradicsomi folyó által táplált kertje – abban különbözik tőlük, hogy kezdettől a próbatétel helye. Miután Ádám és Éva a kígyó csábítására megízlelik a jó és rossz tudásának gyümölcsét, elveszítik az élet fájának gyümölcsét is, azaz halandók lesznek. Isten kiűzi őket az Édenkertből, amelyet lángpallosú kerubokkal (főangyalokkal) őriztet – más vélemények szerint az Éden eltűnik a földről: helyén már csak tövis és kóró terem. A próféták és a Jelenések könyveszerint a végső időkben Isten újrateremti az Édent, mely még „paradicsomibb” lesz. A Krisztusban hívők pedig azt vallják, hogy haláluk után itt várhatják az utolsó ítéletet. Hiszen a keresztfán – amelyet egyébként az élet fájával azonosítanak, mert Jézus keresztáldozata az újjászületést, a bűnöktől való megtisztulást jelenti az emberiségnek – Jézus is megmondta a bűnbánó latornak: „Még ma velem leszel a Paradicsomban”.

Hittudósok és földrajztudósok, rajongók és kalandorok évszázadokig vitatkoztak: vajon az Édenkert a valóságban is létezett? Ha felfedeztek egy új vidéket, máris az Édenkert kapujában érezték magukat az utazók: Kolumbusz Kristóf Haiti szigetét, az új kontinensnek nevet adó Amerigo Vespucci Brazília és Suriname partjait csodálta. De Távol-Kelet, Ceylon, Madagaszkár és Új-Anglia tájait is édeninek érezték az első európaiak. Közben serényen kutatták a csak képzeletben létező édenkerteket is: a Boldog Szigeteket, a kelta Avalont, ahol állítólag Arthur királyt gyógyították, az ír Szent Brendan szigetét, a legendás János pap országát meg a többit. És mindig gondoskodtak arról is, hogy az érintetlennek talált csodálatos vidékek és elzárt néptörzsek is részesüljenek az Édenkert sorsából: őket is elérje a romlás.

Az Édenkert, azaz a Paradicsom gyakran fölbukkant írók, költők és filozófusok alkotásaiban: segítségével szemléltették a szerelem kínjait és gyönyörűségeit, a „természetes” és a „civilizált” tájak és emberek közötti különbségeket. Nem kerülhették ki akkor sem, ha a bűnről és erényről, a tudásról vagy az ártatlanságról elmélkedtek. Már a legrégibb magyar írásos nyelvemlék, a 12. század végén keletkezett Halotti beszédis tárgyalja az édenkerti bűnbeesést. Madách Imre művének, Az ember tragédiájának is ez az egyik helyszíne. Az Éden utáni kínzó vágyakozást jelzi, hogy a színműben Éva a kiűzetés után azonnal elhatározza:

…lugost csinálok, éppen ollyat,

Mint az előbbi, s így körénk varázsolom

A vesztett Édent.

Szerinted?

Miért kerítette körül az Úristen az Édenkertet? Kitől vagy mitől akarta megóvni?