Az ember az egyetlen élőlény, amelyik nem fél a tűztől, sőt, tud tüzet gyújtani.

 

A mítosz szerint a legrégebbi tűzgyújtó a görögök főistene, Zeusz volt, aki villámaival büntette ellenfeleit, és lesújtott a bűnösökre. Gyerekkoromban még sokan úgy hitték, hogy a villám a mennyből lecsapó tüzes kő. Úgy írjuk, hogy mennykő, úgy ejtjük, hogy „ménkű”. Régészeti kutatásaim során már láttam ilyen követ, nem is egyet, de azok bizony nem az égből hulltak alá. A szántóföldeken, az eke húzta barázdából olykor ősi kőbalták, őrlőkövek fordultak ki, azokról hitték, hogy égből pottyant, kihűlt mennykövek.

 

A több mint 300 000 évvel ezelőtt élt európai ősember minden településén leltek tűzhelyet vagy sütésre utaló maradványokat. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogyan fedezték fel a tűzgyújtás fortélyát. Feltehetőleg használati tárgyaik, a fa, csont, bőr megmunkálása közben felfigyelt valaki, hogy két fadarab folyamatos összedörzsölésénél hő keletkezik. Természeti népek ma is gyújtanak úgy tüzet, hogy egy lapos, puha fadarabra keményfa pálcát állítanak, s azt két tenyerük között forgatják. Tíz percen belül parázslani kezd a puhafa, a többi már gyerekjáték.

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)