Az ember legősibb tapasztalata a nappalok és éjszakák, világosság és sötétség váltakozása. Nem csoda, hogy az idők során a világ minden táján, a legkülönbözőbb kultúrákban annyi mítosz és mese szállt szájról szájra a fény és a sötétség küzdelméről. A történetek születésekor még senki nem sejtette, hogy a Föld saját tengelye körül egy nap alatt fordul meg. Fizikai tudás híján pedig mesés történetekkel magyarázták a hajnali derengést, a déli verőfényt, az alkonyt, a Nap éjszakai eltűnését, majd újbóli győzedelmes előkerülését. A mítoszokban ugyanis a világosság mindig harcol a sötétséggel, s minthogy a világosság egyben a jó jelképe, a sötétség pedig a rosszé, az előbbi diadalmaskodik. A gonosz alvilági erők legfeljebb ideig-óráig uralkodhatnak. 

 

Igaz, úgy tartották, hogy a sötétség volt előbb, és a semmiből, a megvilágítatlan káoszból (ami kezdetben nem jelentett zűrzavart!) lett a világosság. Például a görög mitológia egyik változatában az Éj istennője, Nyx (ejtsd: nix) a leges-legősibb, és olyan nagy a hatalma, hogy még a később született Zeusz főisten is retteg tőle. Óriási, fekete szárnyú madárnak képzelték, aki a Széltől megtermékenyülve tojta ezüst Tojását – ebből kelt ki az aranyszárnyú Erósz. Az ezüst Tojás és az aranyszárny – ugye, észrevetted? – jelzi, hogy már van fény, vannak színek. Erósz pedig többek között a szerelem, tehát az eleven élet, a termékenység istene, így nagyon fontos szerepet játszik az élőlényekkel benépesülő Földön.

 

A Biblia első könyvének elején olvassuk, hogy a mélység fölött sötétség volt, és Isten mindenekelőtt világosságot teremtett. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Így a teremtés első napján már lett este, és lett reggel.

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)