Gyerekkoromban olvastam egy történetet, amiben valaki egy erszény kifogyhatatlan aranyért eladja a saját árnyékát. Attól kezdve az árnyéka nélkül jár-kel a világban, de nem érzi jól magát, mert a többi ember, akik valamennyien árnyékosak, azaz a nappali utcán sétálva árnyékot vetnek, nem tekintik őt maguk közül valónak. 

 

Elgondolkoztatott a mese: vajon hogyan keletkezik az árnyék? Az is szöget ütött a fejembe, hogy ha sötétben járok az utcán, nincs árnyékom. Hamar felismertem: ahhoz, hogy árnyékom legyen, fényre van szükség. 

 

A fény és árnyék varázsa-rejtélye nemcsak engem foglalkoztatott. A híres holland festő, Rembrandt festményein az árnyékból világlik ki sok emberi arc, a beszűrődő fények éppen csak segítenek ebben. Claude Monet (ejtsd: klód moné) francia festő képein a nagy nyári hőségben szinte pihegő szénakazlakat láthatsz, mintha áhítoznának saját árnyékuk után, amelyet a festő mögéjük-köréjük varázsolt. 

 

A mesterséges, ember-csinálta fény is teremthet árnyékot: ha felkapcsolod a villanyt, fényszóró vagy lobogó tűz elé állsz (ezzel azért vigyázz!), a falon, a földön megjelenik az árnyékod. Már i. e. 2000 táján, Kínában bemutattak olyan árnyjátékokat, amelyekben a bábok vékony bőrből készültek. A rájuk rögzített pálcikák segítségével mozgatták az alakokat, és a nézők démoni figuráknak hitték a bábokat, mert a megvilágítás és a vékony bőr miatt nem vetettek árnyékot! Keleten még ma is sok országban ismerik és kedvelik az árnyjáték-bemutatókat.

 

Európában a 17–18. században terjedt el az árnyékkép-készítés, és kedvelt társasági szórakozás lett. Nem kellett hozzá komolyabb szakértelem, csupán némi türelem, hogy bárkiről sziluett (árnykép) készüljön. Az elnevezés a francia király, XV. Lajos pénzügyminiszterének, Étienne Silhouette-nek (ejtsd: etyien sziluett) a nevéből ered. Magyarországon a 19. század elején jelentek meg az első árnyképrajzolók.

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)