– Fény, fény! – kiabálta az őrszem az árbockosárból.

 

A legénység összeszaladt. Csakugyan, a távolban valami derengett. Feszülten néztek előre, néhányuk kurjantott egyet. Öt hónapja voltak már úton.

 

– Csendesebben! – recsegte a kapitány. – Tegye fel mindenki a szemüvegét, mert aki belevakul, azt otthagyom! 

 

A legtöbb matróznak csak ekkor jutott eszébe, milyen régóta vannak sötétben. Az út alatt a kapitány a legkisebb fényforrás használatát is megtiltotta. Régi vágású kalóz volt, aki szerint a fény nem arra való, hogy használják, hanem hogy pénzt keressenek vele. „Ha féltek a sötétben – mondogatta –, akkor rossz hajóra szálltatok, szentjánosbogárkáim!” A legénység közül senki se tudta, mi a „szentjánosbogár”. A kormányos szerint valami fénnyel kapcsolatos dolog lehet, hisz a kapitány minden szava, minden gondolata a fényről szólt. De ez csak sejtés volt, a fénykereső hajó kapitánya nem beszélt a titkairól. 

 

Senki sem emlékszik rá, mikor szökött meg a fény, és mióta van sötétségben az egész világ. Egyesek szerint a fény az emberek kapzsisága miatt tűnt el, mert túl sokat használtak belőle. Mások szerint ez természeti jelenség, mely egy nap vagy véget ér, vagy nem. Ezért az elméletért valahogy senki sem rajongott.

 

Mióta az embereknek fényre van szükségük, vakmerő tengerészek hajóra szállva kutatnak utána a sötét vizeken, ahol még megmaradt néhány halvány foltja. Ha a rengeteg veszély után sikerrel járnak is, csak keveset találnak belőle, de annak aztán megkérik az árát. Ezért a fénykalózokat – így nevezik őket, bár nem lopják a fényt, hanem hozzák, csak éppen pénzért – senki sem szereti igazán, gonosznak és durvának tartják őket. Mentségükre legyen mondva, nehéz jókedvűnek maradni több hónapos tengerjárás után a vaksötétben.

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)