Durmánia szigete az óceán szélétől kicsit beljebb, Ausztráliától kicsit balra, Kínától kicsit északra fekszik. Aprócska, de lakályos, minden megvan rajta, ami a durmanoknak kell: függőágyak a verandán, öklömnyi tojást tojó tyúkok, magas hegyek a színes újságok címlapján. Ebédre tyúktojásból készült rántottát esznek, kifekszenek a függőágyba és a magazinokat lapozgatják. 

 

A durmanok nagyon elégedettek az életükkel, nem is cserélnék el semmire. De súlyos gondjuk, hogy a szigeten csak ebéd után, rövid ideig süt a nap, amikor a durmanok a függőágyaikban heverésznek. Ilyenkor kiküldik a gyerekeket az udvarra, hadd játsszanak a napon. 

 

Egy nap a sziget elnöke fejébe vette, hogy valami olyat tesz, amiért örökre emlékeznek majd a nevére. Megkérdezte a tanácsadóit, mire lenne szüksége a népnek, a tanácsadók megkérdezték az ismerőseiket, és végül jelentették: a nép szeretné, hogy mindig süssön a nap!

 

Az elnök a fejét vakarta. Ez nem lesz könnyű, igaz, ha könnyű lenne, más már megcsinálta volna, és akkor annak a másnak foglalnák a nevét énekekbe a durman gyerekek, és másnak állítanának lovasszobrot a főtéren. Megkérdezte a tanácsadóit, mit lehetne tenni, a tanácsadók pedig megkérdezték a durman egyetem tudósait. Minden tudós azt mondta, ez lehetetlen, de végül a tanácsadók találtak egy bölcset, aki úgy vélte, megtalálta a biztos módszert. Ha mindenki összefog, és egyszerre evezünk, szigetünkkel közelebb kanyarodhatunk az Egyenlítőhöz, és akkor egész nap sütni fog a nap! – jelentette ki.

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)