Apa ma reggel nem kapott kávét. Anya a szokottnál is szótlanabb. Tegnap veszekedtek Szürke Sólyom miatt. Ő − a nevével ellentétben − egy galamb. Törött a szárnya. Azért lett ez a neve, hogy bízzon benne, fog még repülni! Tegnap találtam rá, egy bokor tövében, és gondolkodás nélkül becsempésztem az iskolatáskámba. Anyával épp Julcsi cipőjét kerestük, mert megint kidobta a babakocsiból. Akkor láttam meg a madarat. 

 

Anya nem szereti, ha állatokat viszek haza. Volt már törött farkú gyíkom, sérült szitakötőm és egy sánta macskám is. A cica meggyógyult, a gyíkot végül visszavittem a parkba, mert a gondoskodás ellenére tényleg nem növesztette ki a farkát. A szitakötő meg túlehette magát, nem bírták a szárnyai. A kórház-dobozomat az ablakban vagy az előszobában tartom, így most sem kellett keresnem. Amíg anya Julcsit vetkőztette, kiraktam a dobozt az ablakpárkányra. Vittem bele vizet meg müzlit is. Egy ideig minden rendben volt. De amikor Julcsi már aludt, Szürke Sólyom leverte a dobozt, beleesett a kiságyba, a húgom meg felébredt és torkaszakadtából ordított. Anya persze berohant, és ő is rákezdte. Nem tudom, melyikük volt a hangosabb. Nekem is sírni támadt kedvem, főleg mert szegény Szürke Sólyom a korábbinál is sokkal jobban lógatta a szárnyát. Vele senki nem törődött. Ekkor ért haza apa. A legjobbkor! Rögtön a védelmébe vett. Őt sem érdeklik a bacilusok. Büszke rá, hogy szeretem az állatokat, szerinte híres állatorvos leszek. Később anyának is igazat adott: a galamb − szállásával együtt − kerüljön az erkélyre. 

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható.)