A hagyományos kőszínházak többsége díszes épület. Olykor freskók (falfestmények), stukkók (gipszből készített faldíszek), hatalmas csillárok, bársonyülések, páholysorok teszik ünnepélyessé. (Az úgynevezett alternatív színház egészen más! A kevés pénzből, szinte csak a társulati tagok lelkesedésével létrejövő előadások gyakran szobányi térben láthatók.) Persze mindenfajta színház folyamatosan alakul és alakítható. Az előadás közreműködői általában a művészbejárón lépnek a színházba. Ha más itt próbál bemenni, nem jut messzire. A portás ugyanis megállítja: „Hová tetszik? Kit keres?” 

 

Mi most képzeletben mégis itt megyünk be – be, egyenesen a kulisszák (a színpad oldalát határoló festett vásznak) mögé!

 

Este vagy inkább késő délután van, a hét órakor kezdődő előadás előtt másfél-két órával. A díszítők már dolgoznak. 

 

Ők építik fel a színpadon a díszletet. A világosítók beállítják a reflektorokat. A hangosítók majd bejátsszák az előadás kísérőzenéit, hangjait, zörejeit. Zenés színházban – ilyen az opera, a balett, az operett, a musical (ejtsd: mjúzikel) – a zenészek is korábban elfoglalják helyüket. Hangolnak, mintha bemelegítenének. 

 

A kellékes kinyitja a kelléktárat. Nézd a kincseit! Furcsa, régi tárgyak. Mert a kellékes szenvedélyes gyűjtő. Ócskapiacra jár, felvásárol mindenféle régiséget, hátha egyszer szükség lesz rájuk. Most éppen előkészíti az esti előadás kellékeit: vázát és puskát, újságot és likőrös poharakat – mikor mi kell. 

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható.)