Ma vagyok hetvenhetedszer szobafogságban, amióta a Harangvirág (Ede bácsi szerint Heringvilág) Lakóparkba költöztünk. Az előbb számoltam össze.

 

Anyu megkért, vegyek szendvicsnek valót az útra, mert holnap kora reggel indulok edzőtáborba. Meg is vettem mindent, de útközben összetalálkoztam Zsoltival, és feljött hozzánk. Együtt kentük a szendvicseket, aztán a konyhaszekrényből előkerültek az elkobzott pingponglabdáim, és egy kicsit célba dobáltunk anyu nagy vázájába. Ebből nem is lett volna baj, de kint maradt minden ennivaló a pulton, mire anyu hazaérkezett. Zsoltit rögtön hazaküldte, velem meg veszekedett, hogy minden megromlik a nagy melegben, még ezt sem lehet rám bízni, és el sem hiszi, hogy tizenegy éves vagyok. 

 

Már épp kezdett belelendülni, amikor megjött apu. Ő még hangosabban kiabált, hogy már megint disznóólba jön haza, és szeretne egyszer úgy beesni a munkából, hogy nem miattam áll itthon a bál, és mikor lesz már végre szeptember. (Szerencsére sokára, de ezt nem mertem mondani.) Apu azt is mondta, hogy nem mehetek edzőtáborba, aminek nagyon megörültem, de anyu ijedten rázta a fejét: 

 

– Azt akarod, hogy egy teljes hétig itthon legyen?

 

Úgyhogy szokás szerint szobafogság lett a vége.

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható.)