A mai nap is olyan, mint a többi. Örökkéegyhelybentoporzékoló iskola, cipőmorrátmegrökönyödvenézőfelelés, mégatízóraimatsincsidőmmegenni szünetek, atüdőmetkikiabálomnekedkisfiam tanárok, hát kérdem én: 

 

− Csoda, hogy nem szeretek iskolába járni?

 

De amint elképzeltem a párhuzamosok találkozását a végtelenben a mindenszürkeségetmagábafoglaló matekórán, a szemem sarkából kipillantva az ablakon, észrevettem egy hatalmas madarat. Túlméretezett szárnya szinte elsötétítette az eget. Miféle madár lehet ez? Nyomban utána indultam, nem számolva a nemmegmondtamhogynemenjoda következményekkel. (Pedig azok mindig vannak!) Magam sem tudom, hogyan botorkáltam le a lépcsőn, másztam ki az ablakon, csúsztam le a lépcsőkorláton, de az idő síkjából kiléptem.

Mentem, mendegéltem, míg egy húdesötétvanazorromignemlátok erdőbe nem értem. Egyik fagyökértől a másikig botorkáltam, göcsörtös és selymes tapintású miértnemfigyelsztermészetórán törzsek mutatták az utat, az egyiken vékony vágást tapogattam ki. Ahogy megérintettem, mindjárt bele is süppedt, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a kezem, a karom, végül az egész testem bent volt a fában. Hirtelen zuhanni kezdtem, s minél lejjebb zuhantam, annál világosabb lett. A fehér különböző árnyalatai vettek körül: álomfehér, alpinfehér, bodzafehér, cinkfehér, cukorfehér, csipkefehér, elefántcsontfehér, felhőfehér, gleccserfehér, gyolcsfehér, gyöngyfehér és liliomfehér. 

 

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)