bla
Kibámul a nyár ablakán
a májfoltos, öreg platán,
szunyókál egész délután,
álmában kap a szél után.
(Fecske Csaba)
0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép
Kép

Pánti Irén

Mariország, csodaország

A marik a Volga és a Vjatka folyók között, a Belaja és Ufa folyók közelében élnek. A Mari El köztársaság területe körülbelül akkora, mint hazánk negyede, és lakói szívesen hasonlítják az országot zöld levélkéhez, melyen a tavak harmatcseppek, az erdei folyók meg levélerezetként csillognak.
 
A mari szó embert, férfit, férjet jelent. Három csoportjuk a mezei, a keleti és a hegyi marik. Nyelvi jellemzőik, kultúrájuk, hagyományaik ugyan eltérnek egymástól, de mind a mari közösséghez tartozónak vallják magukat. 
 
Az erdőben és vízben gazdag mari földön a lakosság régen vadászatból és halászatból tartotta fenn magát. A marik kitűnő íjászok voltak, legősibb foglalkozásuk azonban a méhészet. A fák odvában élő vadméhek mézét gyűjtötték össze. A méz fontos szerepet játszott az ünnepi ételek elkészítésében. 
 
A megművelt föld nem az egyes emberek, hanem a faluközösség tulajdonában állt, és parcellákra osztva művelték. A közösséget a falu férfitagjaiból álló falutanács irányította. Ők határoztak a családok vitás ügyeiben, a szabálysértőket megbüntették, az elesetteket segítették és kitűzték az ünnepek időpontját, kijelölték a közösségi ünnepek tisztségviselőit. A rokonok között szoros volt az összetartozás, egymás közelében telepedtek le és közösen áldoztak az isteneknek a szent ligetekben.
 
A családfő a család legidősebb, legtapasztaltabb férfitagja volt, de a legidősebb asszonyt is tisztelet övezte, és ha a családfő elhunyt, egy ideig ő látta el feladatait.
 
A 17–18. században a marik áttértek a pravoszláv hitre, de ősi hitvilágukat is megőrizték. Úgy gondolták, a növényeknek, állatoknak lelkük van, és a fák közvetítenek az égi és földi hatalmak között. Hitük szerint az istenek ünnepek idején leszállnak a földre, meghallgatják a hívek imáit, és lehetőségük szerint teljesítik a kéréseket.
 
A faluközösségnek és a családoknak is volt szent ligete. A családok az áldozati szertartásokat szent fájuknál végezték. Leültek a szent fa elé, gyertyákat gyújtottak, imádkoztak, boldogságot, egészséget kívántak maguknak, és gazdag termést, szapora háziállatokat a közösségnek. Az áldozati berkekben tilos volt szemetelni, hangoskodni, fát kivágni. A hatalmas, vén, kidőlt fák érintetlenül hevertek a földön, mint az őserdőben.
 
A marik gyakran énekeltek, éneküket citeraszerű pengetős hangszerrel, a guszlival kísérték, de a dobot és a dudát is kedvelték.
 
 
(A folytatás a nyári számban olvasható)
1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek