– Ügyetlen vagy!

 

– Elszúrod!

 

– Nem fog sikerülni (majd pont neked…)!

 

– Nem érdemes erőltetni!

 

 

 

Ki szereti, ha ilyesmit mondanak neki? 

 

Hát senki.

 

Ilyenkor nemcsak a gyerekek, még a felnőttek is lelombozódnak. Elpárolog az önbizalmunk. Kedvünket vesztjük. Kételkedünk magunkban. Teljesítményünk visszaesik, többször hibázunk, könnyebben elfáradunk. Egyre inkább magunkba fordulunk. 

 

De ha ezt halljuk a hátunk mögül:

 

– Milyen jól megy ez neked!

 

– Nem is gondoltam, hogy ennyire ügyes vagy!

 

– Nekem ez biztos nem ment volna!

 

– Látszik, hogy még ennél is többre vagy képes! 

 

 

Az ilyen dicséret mindenkinek jól esik. Gyorsabban lélegzünk, arcunk kipirul, a szívünk sebesebben ver. Jóleső sugárzás indul el a gyomrunkból. Büszkék vagyunk, pompásan érezzük magunkat a bőrünkben, és már várjuk a következő, még nagyobb kihívást. Nyitottabbak leszünk mások tevékenységére is.

 

Ilyen egyszerű lenne? Ekkora különbséget jelent, hogy fitymálóan vagy dicsérő szavakkal fordul felénk a környezetünk: szülő, barát, tanár, edző?

 

Úgy tűnik, igen. 

 

A visszajelzés olyan, mint az ennivaló: ha finom és friss, erőt és egészséget ad, ha romlott és rossz ízű, folyamatos hascsikarást és rossz közérzetet okoz. 

 

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)