![]() ![]() ![]() |
Z. Karvalics László Nagymamák mindenütt
– Ügyetlen vagy!
– Elszúrod!
– Nem fog sikerülni (majd pont neked…)!
– Nem érdemes erőltetni!
Ki szereti, ha ilyesmit mondanak neki?
Hát senki.
Ilyenkor nemcsak a gyerekek, még a felnőttek is lelombozódnak. Elpárolog az önbizalmunk. Kedvünket vesztjük. Kételkedünk magunkban. Teljesítményünk visszaesik, többször hibázunk, könnyebben elfáradunk. Egyre inkább magunkba fordulunk.
De ha ezt halljuk a hátunk mögül:
– Milyen jól megy ez neked!
– Nem is gondoltam, hogy ennyire ügyes vagy!
– Nekem ez biztos nem ment volna!
– Látszik, hogy még ennél is többre vagy képes!
Az ilyen dicséret mindenkinek jól esik. Gyorsabban lélegzünk, arcunk kipirul, a szívünk sebesebben ver. Jóleső sugárzás indul el a gyomrunkból. Büszkék vagyunk, pompásan érezzük magunkat a bőrünkben, és már várjuk a következő, még nagyobb kihívást. Nyitottabbak leszünk mások tevékenységére is.
Ilyen egyszerű lenne? Ekkora különbséget jelent, hogy fitymálóan vagy dicsérő szavakkal fordul felénk a környezetünk: szülő, barát, tanár, edző?
Úgy tűnik, igen.
A visszajelzés olyan, mint az ennivaló: ha finom és friss, erőt és egészséget ad, ha romlott és rossz ízű, folyamatos hascsikarást és rossz közérzetet okoz.
(A folytatás a nyári számban olvasható)
|