Marosvölgyi Bonifác békésen heverészett az íróasztalon. Tüzesen sütött le a nyári Nap sugára az ég tetejéről a háborítatlan mindenségre. Marosvölgyi Bonifác csekély érdeklődéssel figyelte a világot, nagyokat ásított. Elégedett volt az élettel.

 

Egyszerre baljóslatú morajlásra lett figyelmes. 

 

– Hallod? – pillantott az ablakpárkányon napfürdőző Jakabra, ám Jakab úgy tett, mintha se látna, se hallana. 

 

Csakhogy a zúgás erősödött, s kisvártatva formátlan test bontakozott elő a forróságtól remegő levegőből. A délután csordultig telt szörnyűséggel, akár vízzel a szakadó esőben felejtett lavór. Ennek fele sem tréfa! Bonifác talpra ugrott, hátát fölpúpozta, bundáját fölborzolta, szemét tágra meresztette, bajuszának szálai izgatottan remegtek. Tekintetét le nem vette az odakinti borzalmakról: a zajból dübörgés lett, hatalmas, fémes rettenet cammogott elő a semmiből, s két gyanús alakot bocsátott ki magából. A két alak durván megragadta az út szélén álló hengereket, hogy a szörnyeteg torkához tartsa egyiket a másik után. Marosvölgyi Bonifác szíve ettől még hevesebben dobogott, végtére is a rémben a legrémisztőbb éppen az volt, hogy nem elöl, a fejénél, de a hátulján nyílott a szája – az a hatalmas, ijesztő szája! 

 

Ekkor már biztosan tudta, egyetlen lehetősége maradt: menekülni, futni, inalni, rohanni, hátra se pillantva szaladni ki a világból, de legalábbis ebből a szobából, ami ilyen veszedelmesen közel fekszik a borzadályhoz! Hanem mielőtt cselekvésre szánta volna magát, Jakabra sandított. Noha Jakab testét plüssből varrták, mégis reszketett a félelemtől. Marosvölgyi Bonifác halált megvető bátorsággal ugrott az ablakpárkányhoz, szájába vette a félelemtől félholt szarvast, s már vitte is biztonságosabb vidékre, a konyhába. Az asztal alá bújt, Jakabot maga mellé tette, mancsával védelmezőn átölelte. 

 

– Hallod? – nyervogta, de Jakab sokkot kaphatott, mert néma maradt, akár a hal. Pedig biztosan hallotta, hisz a szörny már őrülten csattogott is.

 

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)