Számos város címerében találkozhatsz a régen szent állatként tisztelt daruval. Püspökladány jelképében az ezüstszínű őrdaru jobbra fordulva, féllábon áll, másik, felhúzott lábával követ tart. A legenda szerint este, amikor a darvak pihenni térnek, őrt választanak maguk közül. Az őr azért tart követ felhúzott lábával, hogy ha elpilled és leejti, a zaj felébressze.

 

A vizes, lápos területen élő gázlómadár tolla szürke színű, a fejtetőn piros csík húzódik. Nyugodt, figyelő tartása miatt az ősi magyarok a bölcsesség és az éberség jelképének látták, s úgy hitték, a túlvilág és a földi világ között őrködik. 

 

A daru a Sárréten élők legkedvesebb madara volt, ezért a darvászokat nagyra becsülték. A madarak a mocsár legnehezebben megközelíthető helyein tanyáztak, s akinek sikerült a közelükbe férkőzni, sok pénz ütötte a markát: a betanított daruért egy köböl búzát is megadtak. A darvászok összeszedték a fiókákat, réti szállásukra vitték és megszelídítették a madarakat.

 

Sok udvarháznál tartottak díszként szelíd darvakat. Bár természetes közegükben visszahúzódók, a megszelídített állatok jókedvűen illegették magukat az udvaron, csőrükbe gallyakat vettek, feldobták és elkapták, mint a gyerekek. Ha idegen lépett be a kapun, csőrükkel csattogtak. Ha szárnyukat csapkodva az udvaron keringtek, azt üzenték, közeledik a rossz idő. Az alföldi várakban éjszakára a várfalakra ültették a darvakat, mert ha mozgolódást észleltek a vár körül, azonnal rikoltozni kezdtek, és felébresztették az őröket.

 

A szép, betanított darvakat a törökök még adó fejében is elfogadták. Nemcsak a daru volt értékes, hanem a tolla is: a basák, bégek jóindulatát néhány darutollal is meg lehetett vásárolni. A középkorban a nemesek a kalapjukon viselték a darutollat, később a pásztorok ékessége lett. A lányok rá sem néztek olyan fiúra, akinek a kalapja mellett nem lengett darutoll; anyámasszony katonájának tartották, de a legények is kinézték maguk közül. A ringó, fehér, göndör darutollat kedvelték, de csak vasárnap vagy ünnepnap tűzték a kalapjuk mellé, hétköznap vastag nádszálba bujtatva a tükör mellett tartották. Ha az apa végrendelkezett, darutollát rendszerint a legkedvesebb fiára hagyta.

 

A szájhagyomány szerint a táltosok, sámánok anyja is daru volt, vagy legalábbis darvak nevelték fel. A táltosok botja végét darufej alakú csont díszítette, hajukba, fejdíszükbe darutollat tűztek. Azt beszélik, az Óberettyó folyása mellett, egy kerek sziget közepén töpörödött, idős pákász élt bogárhátú kunyhójában. A haja és a szakálla hamvasszürke volt és a homlokát kis piros folt díszítette, mint a darvak fejét. Azt híresztelték róla, hogy sámán, s a daru költötte. A bal kezén két hüvelykujja nőtt, és darvak serege tollászkodott a kunyhója körül. A madarak csapatosan kísérgették a vén pákászt, és ha beszélt hozzájuk, megálltak körülötte, úgy hallgatták, néha a szavába krúgattak. Kihullott tollaikat maguk szedték össze, csőrükben vitték az öreghez, aki a tollakat élelemre cserélte.

 

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)