Amikor a francia zeneszerző, Claude Debussy (ejtsd: klód döbüsszi) 1910-ben Budapestre érkezett, a kor híres magyar együttese, a Waldbauer–Kerpely (ejtsd: kerpeli) Vonósnégyes adta elő művét. A budapesti zenészek izgatottan várták a mestert, mert abban az időben a muzsikája még modernnek számított, nem volt hagyománya, hogyan adják elő. Debussy nagyon elégedett volt a magyar zenészekkel, de azt kérte, az első tételben egy részletet „lilábban” játsszanak.

 

Lehet „lilán” hegedülni, brácsázni vagy gordonkázni? S ha lilán lehet, akkor vajon kéken, sárgán vagy pirosan is? 

 

Többen alighanem azt mondanák: nem lehet lilán vagy más színnel hegedülni, zongorázni, furulyázni. Aki azonban zenét hallgatva maga elé képzelt már tájat, mesefigurákat, felhőt vagy bármi mást, és ezeket valamilyen színben látta, a kérdésre igennel felelne. Az is lehet, hogy a zenének nem volt elmesélhető története, nem szólt se Hófehérkéről, se űrhajóról. A zeneszerző is csak annyit árult el a darabjáról, hogy az szimfónia, szonáta vagy vonósnégyes, így legfeljebb annyit tudunk, hogy két hegedű, egy mélyhegedű (más néven brácsa) és egy gordonka (más néven cselló) szólaltatja meg. 

 

A zenének azonban, még ha nincs is története, hangulata van. Vidám vagy szomorú, esetleg vidám, de néha elszomorodik, diadalmas, máskor bánatos, de megható, s ezzel fel is oldja a bánatot – és még nagyon sokféle. 

 

Milyennek látjuk a színeket? A pirosat életerősnek, jókedvet sugárzónak. Bizonyos sárgáról a Nap jut eszünkbe, a kékről, sötétzöldről az ég, a tenger, a szürkéről a viharos nagy vizek vagy épp az este, és így tovább. Ha zenélünk, a dallamok, az azokat kísérő hangzatok, harmóniák sokszor efféle képzeteket idéznek meg bennünk. Még a ritmus is árnyalhatja a képet: ha egyenletes, menetelésszerű, akkor is másra gondolhatunk, ha táncos, akkor is más hangulat ébred bennünk, ha elrejti a zeneszerző, esetleg gyakran váltja a ritmusképleteket, netán a mértéket, a gyorsaságot, azzal is befolyásolja a zene által megidézett érzéseinket.  A zenész akkor tudja igazán hangulatkeltően előadni a művet, ha beleérez valamit. 

 

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)