Őpirossága meghökkent, mert a parton nem Ékes Őkékessége fogadta miként szokta, vidáman-csobogón, hanem valaki egészen más, akit sohasem látott.

– Szia, én Őpirossága vagyok – mutatkozott be a rókalány illedelmesen.

– Tudom – felelte a másik morcosan.

– Honnan tudhatnád? Hiszen még soha nem találkoztunk.

– Miket beszélsz? Bizonyára beütötted a fejed és elfelejtetted, hogy mindennap találkozunk. Ide jársz a szomjadat oltani, én vagyok az, a barátod, Ékes Őkékessége.

– Az nem lehet – tiltakozott a rókalány –, az én barátom ékes és kékes. Te pedig egyik sem vagy!

A patak sértődötten vágott vissza.

– Hát tudd meg, te rókalány, hogy te sem vagy ám piros, hanem vörös, ráadásul a farkad vége fehér!

– Tudom – felelte a rókalány, és csöppet sem lepődött meg –, mindig is ilyen voltam. Naponta látom a tükörképemet, amikor idejövök. Ma viszont nem! Te nem is hasonlítasz Ékes Őkékességére! Neki illata van, neked viszont szagod!

– Felőlem a fejedre állhatsz, akkor is én vagyok Ékes Őkékessége. 

És ha ez nem tetszik, szomjan maradsz!

– Ha tényleg te vagy kedves barátom, Ékes Őkékessége, akkor ma nagyon rossz színben találtalak! Megbetegedtél?

– Igen – sóhajtott a patak –, azt hiszem, elrontottam a gyomromat. Gondolom, ott feljebb, a kanyarnál.

 

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)