Észak-Európa jégborította részén, Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország észak-nyugati területein élnek a számik vagy más néven lappok. 

 

A különböző törzsek nyelvjárásai eltérőek, de életmódjuk, szokásaik, hitviláguk alapján egy néphez tartozónak vallják magukat. Hajdanában kedvük szerint kóborolhattak erdőkön, mezőkön, hegyeken, vízparton. Halásztak és vadásztak, földbe vájt kunyhókban éltek, és haláluk után ezekbe a vermekbe temették őket. 

 

Háziasították a rénszarvasokat, és szükség esetén megvédték a csordát a medvéktől és farkasoktól. A rénszarvasok vándorlását az évszakok szerint változó legelők, az állatok szaporulata és a szúnyogok határozták meg. A rénszarvasokat néha annyira zavarta egy-egy nagyobb szúnyograj, hogy nem tudtak nyugodtan legelni, pihenni, ezért új legelőt kellett találni nekik.

 

A vándorlás miatt a lappok különleges falut, szítát alkottak. A szítában több család élt együtt, és egy-egy család sokkal több emberből állt, mint manapság: beletartoztak a szülők, a már felnőtt, házas fiúk és azok gyerekei, a családhoz szegődött pásztorok, farkasvadászok és néhány távoli rokon is. Közös rénszarvascsordájukat együtt terelték legelőről legelőre. Télen a mai Svédország területén pihenték ki magukat, és felkészültek a tavaszi vándorlásra, amikor a mai Norvégia területét járták be friss legelőket keresve. A szítá vezére az iszed volt, a család legidősebb, legtapasztaltabb férfitagja. Ő döntött az új táborhelyekről és a munkamegosztásról. Ő járt a csordák előtt, felderítette a dúsan termő legelőket, a biztonságos átkelőhelyeket a hegyeken és a folyókon. Az iszed köztiszteletben állt, döntéseit fenntartás nélkül fogadták el. A szítában élő asszonyok és gyerekek gyámolítója és irányítója, a tüzek őrzője és táplálója az emed volt. A többi asszonnyal együtt ő gondoskodott az ételről, italról, ruházatról. Gyógyította a betegeket, ismerte a füvek és fák titkait.

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható)