Ültünk mindnyájan csendben, ő meg állt velünk szemben, kimagasodva, mint valami óriás. Az óra olyan hangosan ketyegett a falon, hogy a bőrünkön éreztük a perceket, sercegtek az alkarunkon, mint szikrák a tábortűz begyújtásánál. Azt mondta, rendben, tudok én várni, majd csak elvállalja valaki ezt a veszélyes küldetést. Gúnyosan mondta, de tényleg tudott várni. Keresztbe fonta mellkasán a kezét, és várt, rettentő hosszan, vagy egy órát, ha nem többet. Legalábbis nekünk annyinak tűnt. Lehajtottuk a fejünket, én is, éppúgy, mint a többiek, és az államat a mellkasomhoz szorítva pillantgattam jobbra-balra, hogy lássam, ha valaki jelentkezik. Senki sem jelentkezett, nekem egy jelenet pörgött az agyamban, hogy az ókori Róma fellázadt rabszolgáit vezető gladiátort, Spartacust keresik az elnyomók, az emberei meg sorra felállnak, és azt mondják, én vagyok Spartacus, én vagyok Spartacus. Mindig ez jutott eszembe, amikor ilyen helyzetbe kerültem. Most is megfordult a fejemben, hogy talán fel kellene pattannom a székről, kiáltani egy nagyot, hogy én vagyok Spartacus, de elvetettem az ötletet, mivel nem voltam benne biztos, hogy a Spartacust s-sel vagy sz-szel mondják-e. Maradtam hát a helyemen, lesunyva a fejemet. Olyanok voltunk, mint az imádkozók a templomban, csak a mi csendünk alatt nem áhítat duzzadt, hanem szívzörejes feszültség. Nem mertünk felpillantani, mert ha elkapja a tekintetünket, nincs visszaút, úgy ránk száll, hogy nincs többé menekvés. Az alkarunkon sercegő percek még lomhábbá váltak, fémes súllyal görögtek a bőrünkön, a gyomrunk közben hideg gumilabdává fonnyadt. A földet néztem, és rajta a lábfejemet, a cipőben összehúztam a lábujjamat, mint a csiga, mikor menedékébe húzódik. Aztán meghallottam a lépéseit.

 

 

(A folytatás az őszi számban olvasható)