Még kisgyerek voltam, amikor nagyapám mesélt a palackról és a benne lévő levélről. Nagypapa egyszerű halász volt, de számtalan történetet kitalált csodálatos tengeri lényekről és kalandokról. Azt mondta, a palackos valóban megesett vele. 

 

Ifjúkorában egy forró nyári napon, kint a tengeren, palack akadt a hálójába. Először azt hitte, csak üres üveg, amelyet véletlenül ejtettek a vízbe. Igen piszkos, öreg palack volt, de vastag, strapabíró üvegből készült. Amikor kiszedte a hálóból, látta, hogy egy papírtekercs van benne. Kihúzta a dugót, óvatosan kivette a papírt, elolvasta az írást. Aztán hazament, de nem tudott elaludni, sokáig ült a verandán és gondolkozott, nézegette a talált palackot és a papirost. Másnap felkereste a helyi tanítót és közölte vele, hogy szívesen lefestené a falu iskolájának kis épületét, amire igencsak ráfért már a felújítás. Nagyapámat látva többen csatlakoztak hozzá, végül együtt megjavították a tetőt, és padokat barkácsoltak. 

 

A polgármester új tankönyveket vásárolt. Egy hét alatt pompás kis iskolája lett a falunak. Ezután nagyapa újra kihajózott a tengerre, magával vitte a palackot. A papírra írt egy sort, betette a palackba, jól beleillesztette a dugót, és visszadobta a vízbe. Egy darabig még nézte, hogyan sodródik a palack, megvárta, míg elviszi az áramlat. 

 

A palackba zárt, megsárgult levélen, kissé elhalványult tintával, gyerekes betűkkel ez állt: 

„Ha megtalálod ezt az üzenetet, kérlek, tégy valami jót! Miután megtetted, írd le, mi volt az, és dobd a palackot újra a tengerbe. Én ma odaadtam az egyik ólomkatonámat Adamnak, a padtársamnak, mert tudom, hogy a szüleinek nem telik rá, és mindig akart egyet. Tom, 1903, Amerikai Egyesült Államok, Dél-Karolina”.

 

 

(A folytatás az őszi számban olvasható)