Bizonyos szavak természetesek számunkra, ezért ritkán gondolkodunk róluk. Másokba viszont igen gyakran belebotlunk. Ilyen kifejezések közül választottunk most kettőt.

ÉLET >  Élőnek nevezünk minden szervezetet, amely az élet jeleit mutatja. De hogy mik az élet jelei – vitatható. A tudósok némelyike az anyagcserét említi, mások az önfenntartást, megint mások a szaporodást, az információ-átadást, a fejlődést vagy az összetettséget. Az élettelen tárgyak, még ha nagyon bonyolult is a szerkezetük, mint például a kristálynak, soha nem olyan összetettek, mint az élőlények. Ám léteznek olyan állat– és növényfajok, amelyeknek annyira lelassulnak az életfunkcióik, hogy néha élettelennek látszanak, és sok élőlény (például az élősködő vírusok) önmagukban képtelenek szaporodni. Mi hát az igazság? Talán ellentmondás, de az élet sok lehetséges jele közül egyben senki nem kételkedik: csak az élő szervezet képes meghalni.

Az élet eredetéről sem ismerünk megnyugtató választ. Még azt sem tudjuk, a fehérjék vagy a genetikai kódot tartalmazó nukleinsavak léteztek-e előbb. Ugyanakkor a szakértő biokémikusok gyönyörű hasonlatokat használnak kísérleteik szemléltetésére az 1950-es évek óta: „őslevesben” próbálják kikotyvasztani a szerves vegyületeket, és „felületi pizzán” megtapadó molekulákról (atom-csoportokról) elmélkednek. Sőt, az „őslevesben” készülő, de a „pizza” felszínén összekapcsolódó szerves anyagot már „őspalacsintaként” emlegetik. Ilyen és ehhez hasonló példákkal igyekeznek modellezni, mi történhetett a Földön 3,8 milliárd évvel ezelőtt, vagy még régebben, az élet keletkezésekor. A tudósok többsége elképzelhetőnek tartja az élet természetes kialakulását, a legtöbb vallás ezzel szemben az élet isteni eredete mellett kardoskodik. A természetfeletti magyarázatokat elutasító tudósok közül is sokan úgy gondolják, hogy az élet a Földön kívül keletkezett. Az élet csíráit ezek szerint üstökösök és meteoritok szállíthatták bolygónkra, illetve a Földet szerves anyaggal (szénvegyülettel) szórták tele, ami segíthette az élet kifejlődését. A Marsról érkezett meteoritokban már találtak is baktériummaradványokat – például 1984-ben az Antarktiszon –, másfelől sikeres kísérleteket végeztek „űrutazást” is túlélő földi egysejtűekkel. Könnyen elképzelhető, hogy az élet „magától” jött létre a Földön, ám ehhez hihetetlenül sok csillagászati, geológiai, kémiai feltételnek kellett egyeznie.

Az élet eredetéről a nagy gondolkodók is sokat elmélkedtek, kezdve Thalésztől, aki a vízben, Hérakleitosztól, aki a tűzben, vagy Anaximandrosztól, aki a „végtelenben” vélte felfedezni az élet csíráját. Évezredekig sokan hittek az „ősnemzésben” is: eszerint élettelen anyagokból a bomlás és a levegőben keringő „életerő” hatására ma is keletkezhet élet. Ezt az elképzelést azonban Pasteur (ejtsd: pasztőr) a 19. század közepén meggyőzően cáfolta.

Az élettel nem lehet betelni és nehéz megválni tőle, pedig sok bajjal, gonddal jár – nem csoda hát, hogy a költők, írók ódákat zengtek róla, forgandóságát pedig gyakran szemléltették az évszakok váltakozásával. Kosztolányi Dezső Fejtörő felnőtteknek című, ám minden korosztálynak szóló versének alábbi részlete szintén azt mutatja, milyen megfoghatatlanul illékony, egyszerre édes és keserű is az élet:

Nem látni a végét

a hosszu menetnek.

Kacagnak-e ottan,

vagy talán temetnek?

Egy kis vidámság

sok-sok sohajtás.

Sejted-e már mi,

pedzed-e pajtás?

Nincs nála nagyobb jó,

mert ez a kincs.

Úgy hívják: élet.

Értelme nincs.

Szerinted?

Lehetséges, hogy a világegyetemben máshol is létrejött az élet? Milyenek lehet(né)nek például a marsi élőlények?

VILÁGFA > Ez a mítoszokban, eredetmondákban és mesékben szereplő csodálatos fa összeköti a földet az éggel és az alvilággal. Gyakran az élet vagy a halhatatlanság is belőle származik. Életfákról szóló elbeszélések szinte a világ minden ősi és mai kultúrájában fellelhetők. A bibliai történet szerint Isten az Édenkertben életfát is sarjasztott. Amikor az első emberpárt vétkük miatt kiűzte a kertből, nem ehettek tovább az élet gyümölcséből sem, elvesztették halhatatlanságukat. Az életfa azonban a próféták látomásai és a Jelenések könyve szerint az idők végezetén ismét vár majd a hívőkre: „Az utca közepén és a folyam két partján az élet fái állnak. Tizenkétszer hoznak gyümölcsöt, vagyisminden hónapban teremnek, a fa levelei meg a népek gyógyulására szolgálnak”. Addig azonban Isten, illetve a keresztények szerint fia, Jézus az élet egyetlen forrása. A Bibliához hasonlóan az ókori Kelet más szent szövegei is különleges helyet tartogattak az életfának. Szerepel Gilgames mítoszában, aki szeretett volna halhatatlanná válni, ám ez nem sikerült neki, sőt, közben az élet fáit is kivágta. A hettitáknál egy örökzöld fa belsejében lakozott az élet, óegyiptomi történetekben egy istenség az élet vizével itatja a fa ágai közül a holtakat. Az életfa-motívum a hindu és buddhista szövegekben is előfordul, elnyújtózik az északi tájak felé, és mélyre nyújtja gyökereit a görög talajba. A meghaló és újjászülető istenségek, akik a természet váltakozó pusztulását és feléledését is jelképezték, fából születtek, abban leltek nyugalomra vagy új életre: így a frígiai Attisz, a föníciai Adónisz, a mezopotámiai Tammúz, az egyiptomi Ozirisz vagy a görög Dionüszosz. Az élet fájának külalakja aszerint változott az ábrázolásokon, hogy az adott kultúrában melyik növényt tartották a legnemesebbnek – lehetett füge, datolyapálma, papirusz, gránátalma, fűz, cédrus, szőlő, tölgy, tamariszkusz…

Ha egyetlen fa életet adhat a világnak, nem csodálkozhatunk azon, hogy megtartani is képes. A világfa olyan életfa, amelyen „valóságosan” és jelképesen is közlekedni lehet az emberek, az állatok és növények, a jó és gonosz szellemek, még a múlt és a jövendő között is. Néha az egekig ér, a Nap meg a Hold az ágai között világít, máskor sasok és más óriás madarak lakóhelye, akik a hőst a felvilágba röpítik. A sámánhívő népek nem is tudtak világfa nélkül élni: a sámán és a táltos ezen fellépdelve került kapcsolatba a szellemekkel, ebből készítette dobját, s gyakran életet is innen hozott. Egyes közép-ázsiai népcsoportoknál, de Afrikában és Indonéziában is úgy hitték, a gyerekek lelkei születésük előtt úgy pihennek a gallyakon, mint a kismadarak, és a sámánok onnan hozzák le őket szüleiknek. Így a világfa nem csupán a világ tartóoszlopa, tengelye – de szó szerint a „köldöke”.

A világfa mutatja meg a sorsunkat – az oszmán-törököknél például egymillió levele van, s mindegyikre egy-egy ember életútját vésték. Ha meghal, a levél is lehullik. A népmesei hősök égig érő vagy „tetejetlen” fákat megmászva teljesítik be végzetüket: megszabadítják a király lányát, meglelik a táltos lovat, majd visszatérnek saját világukba. Egy régi, Csécsényben gyűjtött magyar mese nem végződik túl jól, hiszen a bojtárfiú a világfa minden ágán várost talál, megküzd a boszorkánnyal, kiszolgálja a táltos lovat, de mire leér, már 500 év telt el a földön. A fa is elkorhadt közben, s mikor kivágják, betemeti az egész országot. Gyakoribb azonban, hogy a mitikus hős a próbát kiállva megkapja jutalmát, s boldogan él, míg meg nem hal. Ez történik a kondásfiúval, aki megmenti a kilencfejű sárkánytól a királylányt; a herceggel, aki az óriásfában talált tojás levétől emberfeletti erőre tesz szert; s a kis nemeslegénnyel, aki az Óperenciás-tenger felett tavasszal és nyár végén összehajló két fán kel át, hogy kiszabadítsa az égig érő fa ágai közé szorult, szépen zengő pelikánmadarat. Ezzel ugyanis életet nyer: a mese szerint „amerre elszállottak a levegőégben, lent a földön, aki öreg ember hallotta az éneket, az mind megfiatalodott”.

Szerinted?

A híres mesemondó, Ámi Lajos szerint a föld egy lapos korong, az égbolt színtiszta aranyból van, és az égig érő fa tizenháromszor meggörbül, mert nem tud áttörni rajta. Te milyennek képzeled a világfát?