Mit fogtál ki?, Torzonborz, Mit fogott a hálótok? Hogyan szólíthatom? Tudod, Jetik a tengerben is laknak. Halló! Háló? Mivel lát jól az ember?, Gyöngyhalászok. Csobbanjunk! és Nézzük együtt Szobotka Imre képeit! Vigyen minket a Szellemvasút, avagy a sírás és nevetés ereje Nagymama tenyerén, suhanjunk Mint hal a vízben, mint Az istennő madara, mint A növénydoktor a Zöld ebéd után. Táltoslovam patkója csattog ott: Játék az utcán.
![]() |
MIT FOGTÁL KI?
Kapitány Máté | Maros Krisztina Narkisszosz meggyógyul Nagyot lendítek, és bedobom hálómat a vízbe. Először csak szétterül a felszínén, mintha megkapaszkodott volna, aztán apró buborékokat pukkaszt, és lassan, komótosan alámerül.
Késő délután van, a nap már nem szurkálja hátamat, csak melenget jólesően, a vízből teknőspáncélként kinövő sziklákon szárad a hínár. A háló mind mélyebbre merül, én pedig figyelem, mikor csillan végre egy pikkely odalent. Erősen szorítom az emelőrudat, hogy a megfelelő pillanatban kiránthassam a hálót, és vele együtt a zsákmányt is. Nincs senki más a parton, a kisebb gyerekeket felvitték vacsorázni, az apukák a focimeccsre készülnek, az andalgó párok meg csak később andalognak. Mostanra a levegő kitisztult, a nehéz olajszag is felszállt már a felhőket zsírosítani.
Most egyedül halászom, csend van, csak a víz kotyog a lábamnál, a sziklákon botladozva. Jó ideje állok és várok itt, jó ideje üres a hálóm. A vízben kurjongatva labdázók, a csukabajszos horgászok, a lúdtalpas hattyúk, a békaruhás vitorlások, a delfines vízibiciklit lomhán tekerők, a felfújt krokodil-matracon hánykolódók elkergethették a halakat. De én csak várok tovább, elvégre nem sietek sehová, nyár van, és még mindig fent a Nap, kitartóan fogom hát az emelőrudat, figyelem a pikkelyeket.
És hamarosan meg is csillan valami a víz tükre alatt. Nem látom tisztán, mi az, de abban biztos vagyok, hogy semmiképpen sem hal vagy angolna. Nagyot rántok az emelőrúdon, és sebesen kihúzom a hálót. A hálószemek közül szikrázva szitálnak a nyúlós vízcseppek, homályos hártyával vonják be a zsákmányt. Aztán eloszlik a vizenyős homály, és előbukkan a hálóból egy kopott, nyűtt fotópapír. Kiemelem, letörlöm, miközben csalódottan gondolom, hogy ettől bizony hiába kívánnék bármit is, ez nem aranyhal és nem csodalámpa. Az ernyedő fény felé tartom, és akkor döbbenten veszem észre a saját arcomat.
Évekkel ezelőtt készülhetett rólam a fotó, éppen hiányoztak az elülső fogaim. A víz ráncosra áztatta képemet. Ötletem sincs, ki készíthette, mikor, és miként került a vízbe. Kavarognak előttem az apró hullámok, ez a víz nem morajlik, csak csobog finoman. Mit rejthet még mélysége? Talán ezernyi rólam készült fotó mocorog odalent, gondolom, és előrelépek egyet. A felvert iszap tintaként festi sötétre a vizet. Most mintha megkeményedne ez a feketedő felszín, valódi tükörként másolja remegő vonásaimat. Ettől valahogy megszédülök, és eszembe jut, hogy a mitológiai időkben élt Narkisszosz, a saját arcképébe szerelmes görög ifjú pontosan így zuhant a vízbe.
Hátralépek, ki a vízből. Letelepedem a földre. Zsebre vágom a fotót, és arra gondolok, majd édesanyám beteszi az albumba, és évekkel később jó lesz visszanézni, milyen is voltam. Sokáig ülök még a parton, nézem, ahogy a feltámadó szél végighúz ujjával a vízen, nézem, ahogy a vörösödő nap a hegyek vállai közé hullik. Várnak otthon, gondolom, és felállok.
|