Máté és Simon szeretné, hogy játsszunk együtt, de nekem dolgoznom kell.

– Dolgozol? – kerekedik el a szemük. – Csak olvasol.

– Úgy dolgozom, hogy olvasok.

Komoly arcot vágnak, aztán kibuggyan belőlük a nevetés. A könyvemet vizsgálják, a furcsa rajzolatú betűket.

– Ezt nem is lehet elolvasni! – háborodik fel Máté, akinek már vannak tapasztalatai e téren.

– De bizony el lehet, csak nem olyan egyszerű, mint egy mostanában nyomtatott könyvet.

– Miért, mit olvasol?

– Egy nagyon régi kódex másolatát, amit valamikor a középkor legvégén írtak.

– A középkor régen volt?

– Nagyon régen. Több mint ötszáz éve.

– Az ötszáz az sok?

– Nagyon sok. Olyan régen volt, hogy még az öreganyátok sem élt akkor, sőt, még az öreganyátok öreganyja sem.

Egyre nagyobb tisztelettel nézik a könyvet, aztán Máté rámutat az egyik lapra.

– Rendben, akkor most olvasd fel nekünk ezt a sort!

– Tres dies continenter irato coelo pugnatum…

– Ez meg miféle halandzsa? – nevetnek. – Fordítva tartod a könyvet?

– Nem, ez nem halandzsa. Latinul van, annak idején szinte csak ezen a nyelven írtak, legalábbis Európában.

– És mit jelent magyarul?

– Három napon át folyamatosan tart a harc az égiek haragvásának közepette…

– Húha! – kiált fel Máté. – Ez háborús történet! Meséld el, mit olvasol!

– A könyvet egy német, azaz bajor történetíró, Johann Turmair, más néven Aventinus írta a bajorok történetéről az 1500-as évek elején, de jóval korábbi eseményekkel is foglalkozott. Például a magyar honfoglalással és az azt követő háborúkkal. Éppen arról olvastam, hogy a bajorok hadjáratot indítottak a magyarok ellen, közvetlenül azután, hogy őseink megszállták a Kárpát-medencét. A bajoroknak ez nem tetszett, mert ők is jogot formáltak a terület egy részére, és el akartak minket zavarni.

– De, ugye, nem sikerült nekik?

– Nagyon úgy tűnik, hogy itt maradtunk. Pedig a bajorok királya, Lajos 907-ben nagy sereget gyűjtött össze a mai Ausztriában lévő Ennsvárban. Itt a csapataikat három részre osztották. A Duna északi partján támadt az egyik sereg, amelyet Luitpold őrgróf vezetett. A Duna déli partján nyomult előre a másik bajor had Theotmar salzburgi érsek vezetésével…

– Egy érsek is harcolt?

– Akkoriban ez nem volt ritka, más egyháziak is voltak a seregben, például Udo freisingi püspök. Katonákkal megrakott dunai hajókat is küldtek ellenünk, rajtuk a király rokona: Sighard, és sok bajor nemes: Rathold, Hatto, Meginward, Isangrims. A három sereg tehát betört az országba, de a határt ellenőrző fürge magyar lovasok hamar felfedezték őket, és riasztották az ország belsejében várakozó csapatokat. Ám amíg ezek felkerekedtek és megközelítették az ellenséget, a bajorok már jócskán benyomultak a magyar területekre. Pedig akkoribban ugyancsak nehezen mozgott egy hadsereg. Naponta nagyjából húsz kilométert tudtak megtenni. A Duna déli partján volt ugyan út, még a rómaiak idejéből, az északi partot viszont sűrű vadon borította. Napról napra fáradtabbak lettek a bajor katonák. A magyarok könnyűfegyverzetű lovasok voltak, és szélsebesen vágtattak. Remek, messzehordó íjaikkal nagyon jól bántak, és a szablyáikat is vitézül forgatták. Kicsi és mozgékony csapataik folyamatosan támadták az előrenyomuló bajorokat, akik egészen a Brezalauspurc nevű településig jutottak. Ezt a várost ma Pozsonynak hívják. A bajorok talán azt tervezték, hogy déli seregük magára vonja a magyarok figyelmét, s addig az északi sereg elfoglalja Pozsonyt, aztán egyesült erővel támadják meg a magyar fősereget. A folyó két partján közeledő bajorok azonban nem tudtak egyesülni, és Pozsonyt sem foglalták el, így a hosszú meneteléstől elcsigázott hadaikat külön-külön győztük le. Először a déli parton érkező sereget verték meg a magyarok, aztán éjszaka átúsztak a Dunán, és a másik oldalon Luitpold csapatait is elpáholták. A harmadik napon pedig az akkor már félelemtől reszkető, halálravált hajóhadat... Már ha minden úgy volt, ahogy Aventinus leírta …

– Miért ne lenne úgy? Miért írt volna mást, mint ami történt?

– Mert jóval később élt, mint amikor a csata zajlott. Könnyen lehet, hogy egy-két dolgot hozzátett vagy elhallgatott.

– Akkor lehet, hogy az egészet az a Furcsazsír vagy ki a ventinusz találta ki? Vagy te?

– Nem, nem. Biztos volt ilyen csata Pozsony mellett, és mi győztünk, de a részletek már bizonytalanok. Némely bajor nemesúrról, akiket Aventinus említ, máshonnan is vannak adataink, tehát biztosan akkor éltek. Néhányukat a csata utáni időkben már nem említik, így valószínű, hogy a harc során estek el.

– És hogy hívták a magyar katonákat?

– Látod, ez tényleg furcsa, mert bár mi győztünk, és ezzel a harccal zárult le a hosszú folyamat, amit honfoglalásnak hívunk, a magyar krónikák nem emlékeztek meg a csatáról. Így a harcosok neveit sem ismerjük. Árpád fejedelem talán még élt ekkor, de nem vett részt a harcban, egyrészt a méltósága miatt, másrészt a fejedelmi szállásterületek az ország másik részén voltak.

A fiúk bólogatnak, és belemélyednek egy rajzba, ami a pozsonyi csatát ábrázolja. Én pedig szép csöndben kilopakodom a szobából, hátha tovább tudom olvasni Johann Turmair, azaz Aventinus bajor históriáját.