– Hektór! – kiáltotta az utolsó sárkány. – Nem tudod, hol van a maradék pite?

A spájzként szolgáló kis barlangfülkében állt, és tanácstalanul tekintgetett körbe-körbe. A pite sehol. Csak ánizspálinkás üvegeket, lisztet, cukrot, lekvárt és befőttet látott szép rendben sorakozni a polcokon.

A sárkányt Rebarbarának hívták, és nem tudta, hogy ő az utolsó sárkány. A nevét arról a növényről kapta, aminek savanykás ízű, nedvdús szárával a keresett süteményt is megtöltötték. Ami azt illeti, semmit se tudott magáról, csak hogy még kölyök, és mindennél jobban szereti a rebarbarát. Az első emléke is az volt, hogy frissen sütött rebarbarás pitét majszol a barlangban, nagy halom kincs tetején üldögélve. Arról halvány fogalma se volt, hogyan került oda, vagy hogy kik lehetnek a szülei.

Hektór bement a spájzba. Végigjáratta tekintetét a polcokon, majd az egyik nagy palack ánizspálinka mögül fürgén előhúzta a süteményt.

– Már megint össze-vissza tologattad az üvegeket! – korholta a sárkányt szigorúan. – Tudod, hogy mindennek megvan a pontos helye. Rengeteg dolgom van a háztartással, igazán megkímélhetnél az extra feladatoktól.

Rebarbara bűntudatosan lehajtotta a fejét. Ő igazán igyekezett, de a sárkányok híresek a rendetlenségükről. Ezért is szükséges, hogy királylányok vezessék a háztartásukat. De mivel Rebarbara maga is lány volt, jobban vonzódott a királyfiakhoz.

Hektórt, egy part menti királyság árvaságra jutott trónörökösét a sárkányfióka egy éve ragadta el. Bár akkor még maga se tudta, a fiú igen jó választásnak bizonyult, Hektór pedáns és rendszerető természetét ugyanis bármelyik királylány megirigyelhette volna. Még a szőnyegrojtokat is kifésülte reggelenként, hogy szép párhuzamosan feküdjenek a földön. Veszekedett is állandóan Rebarbarával, hogy nagy karmaival összegubancolja a rojtokat, ám ő ezt cseppet se bánta. Örült, hogy valaki legalább törődik vele. Hektór vékony, tejfölszőke, kissé hegyes orrú, de amúgy nagyon helyes királyfi volt. Miután túltette magát az elrablása okozta ijedtségen, igazán kellemes társaságnak bizonyult. Rebarbara szívesen gondolt rá a legjobb barátjaként.

Igaz, nem is volt más barátja. Az ő fajtáját mindenütt megelőzte rossz híre, még a madarak is utálták. Kihasználva kisebb méretükből adódó fürgeségüket, repülés közben gyakran rátámadtak és összecsipkedték a szárnyát. (A sárkányok mindenütt csillogó, kemény fémpikkelyt viselnek, de a szárnyukon, amely olyan, mint a denevéreké, és a lábujjaik között érzékeny a bőrük.)

Miután elfogyasztotta a pitét, Rebarbara leöblítette néhány liter ánizspálinkával. A sárkányok ugyanis nem rúgnak be az alkoholtól, inkább olyan nekik, mint repülőnek a kerozin. Az ánizspálinkától tudnak repülni, és olyasféle szép kék (csak nagyobb) lángot fújni, amilyen a gáztűzhely meggyújtott égője fölött táncol.

– Ideje valami ennivalót keríteni – lépdelt ki a barlang előtti sziklaperemre, ahonnan fel szokott szállni. – Már alig van valami a kamrában. Kell egy kis tej, kenyér meg gyümölcs...

– Ne felejtsd a fizetséget! – szaladt utána Hektór egy erszényt szorongatva.

Az ő érdeme volt, hogy barátnője felhagyott a martalóckodással. Lopni ugyan most is lopott, de legalább bőkezű árat hagyott ott érte. Volt pénze bőven, mivel, akárcsak a többi sárkány, kincses barlangban lakott. Hektór úgy gondolta, a kincseket még az anyja rabolta össze, s a magára maradt kis sárkány megörökölte.

Ám mielőtt a fiú odaadhatta volna a pénztárcát, Rebarbara villódzni kezdett, akár az elromlott tévé képernyője, s mielőtt a másik annyit mondhatott volna, hogy szent habakuk, eltűnt a színe elől.

A királyfi a meglepetéstől dermedten, tátott szájjal bámulta a sárkány hűlt helyét.

– Na mi lesz, ideadod végre? – szólalt meg előtte a levegő.

Érezte, hogy elveszik kezéből az erszényt. Úgy tűnt, mintha a kis bőrzacskó a föld felett lebegne. Hektórnak a rémülettől még jobban kihegyesedett az orra.

– Te... te... te vagy az, Rebarbara? – dadogta.

– Hát persze, hogy én, ki más? – csodálkozott a hang. – Mi ütött beléd, tán nem látsz?

– Ami azt illeti... nem.

Rebarbara végignézett magán. Ám rézpikkelyes teste és karmos lába helyén nem látott mást, csak a puszta levegőt.

– Mi a manó? – hüledezett. – Láthatatlan lettem?

– Hogy lehet ez? Még sosem hallottam láthatatlan sárkányról – ámult-bámult a királyfi, aztán szeget ütött fejébe a gyanú.

– Várjunk csak! – szakította félbe magát. – Hány éves is vagy pontosan?

– Tudod, hogy nem emlékszem semmire. Arra se, hogy mikor születtem – mondta Rebarbara panaszosan. – Talán kilenc-tízéves lehetek...

– Aha! – vágott közbe diadalmasan a másik. – Mi van, ha pont ma töltötted be a kilencedik évedet? Lehet, hogy ez a Moirák ajándéka.

– De én úgy tudtam, a sárkányfiókák nem szoktak ajándékot kapni tőlük. Csak az emberek, nimfák, faunok, kentaurok és küklopszok gyermekei.

– Ez igaz. Tényleg elég különös – töprengett Hektór. – De mi van, ha... – szőtte tovább a gondolatot – mi van, ha nem is vagy igazi sárkány?

Ez olyan logikai bakugrás volt, hogy a fiú maga is meglepődött, valami mégis azt súgta neki, hogy jó nyomon jár.

– Hiszen a természeted sem olyan, mint a sárkányoké. Kedves vagy, és egyáltalán nem szereted ijesztgetni az embereket – érvelt.

– De hát, mi más lehetnék? Mióta csak emlékszem...

– És pontosan mi is az első emléked? – szakította félbe ismét a királyfi.

– Hiszen meséltem már – felelte Rebarbara nyűgösen. – Egyedül ülök a barlangban, és rebarbarás pitét eszem. Úgy két éve lehetett.

– Tehát két évvel ezelőtti az első emléked. Akkor épp itt az ideje egy kis nyomozásnak – mondta Hektór felvillanyozódva. – Elmegyünk a legközelebbi könyvtárba.

Rögtön fel is pattant Rebarbara hátára, s a két jóbarát a levegőbe emelkedett.

A sárkányfióka egy városi parkban, Poszeidón isten szigonyos szobra mellett ért földet. Nem keltett különösebb feltűnést, mivel még mindig láthatatlan volt. Úgy tűnhetett, a fiú egyedül repült. Márpedig egy repülő ember Kallisztén nem is annyira szokatlan látvány. Hektór otthagyta barátnőjét a szobor mögött, majd felszaladt a park szélén álló könyvtár széles lépcsőin.

Akkoriban a szigeten még nem vezették be az internetet, így bele kellett ásnia magát a helyi újság, az Olümposzi Harsona két évvel ezelőtti számaiba. Alig fél óra múlva meg is találta, amit keresett.

Rögtön fénymásoltatta a cikket a könyvtárossal, majd a papírt lobogtatva boldogan szaladt vissza barátnőjéhez.

– Jó volt a szimatom – mondta kifulladva. – Ezt olvasd el! – nyújtotta a lapot.

Az újságcikk így kezdődött:

Sárkány-Maugli? Az évszázad gyermekrablása!

Mindenkit felborzolt a hír, hogy tegnap délelőtt egy árva, hétéves kislányt elragadott egy sárkány. A fenevad akkor csapott le, amikor a kis Hébé kint játszadozott a gyermekotthon udvarán. Szemtanúk szerint karmai közé kapta a kicsit, és szempillantás alatt elröpült vele. A gyermekrablás meglehetősen szokatlan viselkedés a sárkányok körében, hiszen köztudottan a felnőtt királylányokat részesítik előnyben. A tudósok szerint abban az esetben érthető ez a viselkedés, ha anyasárkányról van szó, aki nemrég vesztette el kölykét, s a bánat sarkallta e különös tettre. Kheirón, a híres kentaur szerint megeshet, hogy a sárkány él a varázslattal, ami fajának birtokában van: ha tejével megszoptat egy gyermeket, az elveszti emlékezetét, s maga is sárkánnyá változik. Még aznap délután egy vadász lelőtt egy rátámadó, feldühödött nőstény sárkányt, ám a kis Hébé nyomára azóta se tudtak rábukkanni...

Rebarbara hirtelen villódzni kezdett, és megint láthatóvá vált. Gyötrődve nézett a fiúra. Az ijedten betuszkolta Poszeidón szobra mögé, nehogy valaki észrevegye.

– Szerinted én voltam az a kislány? – tette fel a kérdést a sárkányfióka, miközben megpróbálta összébb húzni magát. (Szerencsére a tenger istene jókötésű férfi volt, a szobra pedig életnagyságúnál is nagyobb.)

– Valószínűleg. Másik gyerek nem tűnt el abban az évben, s a cikk egyébként is minden kérdésünkre tökéletes választ ad. Azért tudsz láthatatlanná válni, mert embernek születtél, és a Moiráktól ezt az ajándékot kaptad születésedkor. Mellesleg sokkal jobbat, mint én – tette hozzá minden irigység nélkül. – Az én sérthetetlen bal kezem nem túl hasznos. Maximum a forró tepsit tudom vele edényfogó kesztyű nélkül kivenni a sütőből.

Rebarbara hallgatott egy sort.

– Most mit tegyek? – kérdezte gyámoltalanul, fejét lehajtva.

– Tegyünk – javította ki olyan kedves természetességgel a királyfi, ami csak a legönzetlenebb emberek sajátja. – Szerintem ez a Kheirón sokat tud a sárkányokról. Keressük fel, hátha lesz valami ötlete, hogyan törjük meg a varázst. Nem tudnál megint láthatatlanná változni?

Rebarbarának másodszori próbálkozásra sikerült is. A fiú felmászott a szárnyai közé, és újra felszálltak a magasba.

Az újságcikkben szerepelt, hogy Kheirón melyik falusi iskolában tanít, s a két jóbarát nemsokára meg is találta a helyet. Az iskola egy dombon állt, olajfákkal övezve. Rebarbara leszállt a ház előtti tágas teraszra, és összecsukta a szárnyát. Kicsit lihegett, hiszen még csak kölyök volt, s Hektórt is cipelnie kellett. De most már egyetlen pillanat alatt képes volt ismét láthatóvá változni. Úgy tűnt, máris megtanulta uralni új képességét.

Aznap tanítási szünet volt, és Kheirón éppen dolgozatokat javított a tanteremben. Amikor meglátta az ajtón belépő Hektór fölött a sárkány fejét, rémülten felpattant.

– Nem kell félned! – emelte fel a kezét megnyugtatóan a királyfi. – A tanácsodért jöttünk.

Azzal rögtön az orra alá nyomta a fénymásolt cikket. Kheirón kissé még remegő lábbal leült, visszatolta lecsúszott szemüvegét az orrnyergére, és kézbe vette a lapot. Elolvasta, majd jól megnézte a sárkányfiókát.

– Szóval, te lennél a kis Hébé? – kérdezte élénk érdeklődéssel.

– Jobb szeretem a Rebarbarát – motyogta az szégyenlősen, fejét lehajtva, miközben halvány füst szállingózott az orrából.

– Van valami mód arra, hogy újból ember legyen? – vetette közbe türelmetlenül a fiú.

– Nos – simogatta meg kis kecskeszakállát a kentaur -, számos könyvet olvastam a fajtájáról, és annyit kijelenthetek, hogy a sárkánytej az egyik legerősebb varázsszer a világon. Már a legősibb forrásokban is megemlítik – intett a könyvszekrény felé, melynek polcai csak úgy roskadoztak az ékírásos agyagtáblák, pergamentekercsek és borjúbőrbe kötött fóliánsok súlya alatt. – Ám arról még soha nem olvastam, hogy egy sárkánnyá varázsolt gyermek megint emberré változott.

– Kell, hogy legyen valami megoldás – mondta a királyfi. – Minden varázsszernek megvan az ellenszere.

– Így igaz. De a sárkánytej ellenszeréről az én könyveim nem írnak. Attól tartok, ez a tudás a sárkányokkal együtt elveszett. Ugyanis nem sokkal azután, hogy lelőtték a téged elragadó példányt – biccentett Rebarbara felé –, a többiek közt kitört egy járvány, és két nap leforgása alatt mindet elvitte. Attól tartok, te vagy az utolsó sárkány Kallisztén. Talán az egész világon.

– Hát sehol másutt nem élnek már sárkányok? – tört ki Hektórból a kétségbeesés.

– Lássuk csak – vette le Kheirón a Világatlaszt a polcról. Lapozgatni kezdte. – Talán Törökországban él még az egyikük. Vele sokáig leveleztem. A neve Tüphón, ő a legöregebb és legbölcsebb sárkány, aki valaha élt. Persze ifjúkorában ő is sok galádságot követett el, de a korral együtt kihunyt benne féktelen természete. Utoljára itt lakott, egy barlangban – bökött Törökország térképén egy tengerparti hegyre.

Bár a kentaur erősen sajnálkozott, hogy csak ennyit segíthet, a két jóbarát így is hálás volt neki. Elbúcsúztak, majd a teraszról felröppenve már úton is voltak Törökországba. Ez az ország pont a Kalliszté partjait mosó tenger keleti oldalán terül el, s csak egy óra volt odáig az út, de Hektórral a hátán szegény Rebarbarának ez is majdnem soknak bizonyult. Az utolsó csepp erejét is össze kellett szednie, nehogy a vízbe zuhanjanak. Épphogy elérte a hegyoldalt, kimerülten lepuffant egy nagy, mohos sziklára. A fiú leugrott róla.

– Azt hiszem, én már egy szárnycsapást se tudok ma megtenni! – hengeredett a fióka lihegve a hátára, mint egy túlméretezett kutyakölyök, aki alig várja, hogy megvakargassák a hasát.

Egyszer csak megdöndült alattuk a föld. Dumm! Aztán még egyszer. Dumm! Majd folyamatosan, egyre hangosabban: dumm, du-dumm, du-dumm! Mintha óriás dobolt volna Gaia, a Földanya széles hátán.

Hektór felcikkantott a rémülettől, de hősiesen ellenállt a késztetésnek, hogy a talpra kecmergő Rebarbara mögé bújjon.

Hirtelen abbamaradtak a döndülések, és hatalmas, ezüstszínű sárkány feje bukkant ki a fák közül.

A királyfi még csak nem is hallott ekkora sárkányról. A feje, mint egy fa lombkoronája, és olyan magasan is lebegett fölöttük. Súlyos szemhéja félig elfedte fáradtan csillogó, tengerzöld szemét. Először Rebarbarát vette szemügyre.

– Nocsak, nocsak. Egy kicsike! – zendült fel mély hangja, akár a hajókürt. – Azt hittem, a fajtámból rajtam kívül már hírmondó se maradt. S vele egy surbankó legényke – fordult Hektór felé. – Különös barátság, mondhatom. Nem is emlékszem hasonlóra, mióta kibújtam a tojásból, pedig az a világ hajnalán történt. Mit kerestek ti errefelé?

– Téged! – lépett előre bátran Rebarbara. – Kheirón, a kentaur igazított útba. Azt mondta, csak te segíthetsz rajtam.

– Lám, lám! – bólogatott Tüphón. – Az én öreg barátom! Rég hallottam felőle. De miként tudnék segíteni rajtad? Hiszen már magamon se tudok – mondta belenyugvón, és szemhéja még mélyebbre ereszkedett.

– Egykor embernek születtem. Egy sárkány elrabolt, s tejével itatott, így változtam magam is sárkánnyá. Azt szeretném megtudni, hogyan változhatnék vissza? Van-e valami ellenszer?

A hatalmas, ezüst sárkány szomorúan rápillantott.

– A szeretetnek nincs ellenszere. Az anyai szeretet tett azzá, ami vagy, a világon semmi sem változtathat ezen.

– Akkor hát utolsó sárkányként, egyedül kell leélnem egész életemet? – suttogta elfúló hangon Rebarbara, s egy könnycsepp gördült alá rézpikkelyes arcán.

Hektór szíve egyszerre megtelt szánalommal és szeretettel.

– Ám én mindig veled leszek – ölelte át biztatóan a nyakát, és azzal se törődött, hogy az éles pikkelyek felsebzik csupasz alsókarját.

– Hatalmas a szíved, királyfi! – dörmögte Tüphón elismerően. – De a te életed fonala sokkal kurtább, mint a sárkányoké. A mi fajtánkra nem évtizedeket, hanem évezredeket szabtak ki a Moirák.

– Akkor hát... én is sárkány leszek! – kiáltott fel Hektór. – Úgy egész életünkben együtt szelhetjük a levegőt! Ugye, létezik e célra megfelelő varázslat?

– A sárkánytejen kívül csak egy. Magadra kell venned egy halott sárkány bőrét – közölte az öreg szenvtelenül, s egyenesen a királyfi szemébe nézett.

A fiú csüggedten lehajtotta a fejét. Hiszen nincs több sárkány, se élő, se holt, barátnőjén és Tüphónon kívül.

– De ez megoldható – folytatta a vén ezüstszínű. – A sárkányok megérzik, ha lejár az idejük. Én tudom, hogy estére már halott leszek. Várjátok meg, aztán nyúzd le a bőröm, és bújj bele. Csak egyet kérek cserébe. A maradványaimat égessétek el egy hatalmas máglyán, ahogy az fajtám körében szokás.

Hektór először visszaborzadt a véres tettől, ám amikor rápillantott könnyes szemű barátnőjére, vonakodva bár, de beleegyezett.

Tüphón visszavonult barlangjába, a fiú és Rebarbara pedig nekilátott fát gyűjteni. Az ágakat nagy halomba rakták.

Alkonyatkor az öreg sárkány utolsó erejével kitántorgott a barlangból, felmászott a máglyára és összeroskadt.

– Hát mégsem azt írták meg a sors könyvében, hogy a vén Tüphón legyen az utolsó sárkány a Földön – mondta megkönnyebbült hangon. – S talán te se leszel az, kicsikém – nézett mindentudó tekintetével Rebarbarára, majd leejtette a fejét, s lassan elszállt belőle a lélek.

Hektór lenyúzta a bőrét, aztán meggyújtotta a máglyát. Az égő tetemből sárkány alakú füst kanyarodott az égre. Boldogan felvetette a fejét, akár egy láncától szabadult rab, majd búcsút intve a fiataloknak, mint aki tudja, hová tart, felszállt a magasba, a felhők fölé.

A fiú akkorát sóhajtott, hogy majd megpattant a szíve, aztán belebújt a lenyúzott bőrbe.

Kallisztére már két sárkány, egy rézszínű meg egy ezüstszínű tért vissza.

Mondják, akkortájt változott meg az emberek véleménye a fajtájukról. Rebarbara örökségét szétosztották a szegények között, ő és Hektór pedig, miután kijárták Kheirón iskoláját, egy utazási iroda szolgálatába álltak. A Zeusz palotájára kíváncsi látogatókat szállítják ma is a kéklő Olümposz hegyre. Igaz, hogy egy ülőhely Rebarbarán némi felárba kerül, de a gyerekek imádnak a láthatatlan sárkány hátán repülni.

S a világ legtakarosabb sárkánybarlangjában, egy mózeskosárban mostanra már két tojás pihen: egy rézszínű és egy ezüstszínű. Néha mintha csipogás hallatszana a belsejükből. A szüleik szerint bármelyik percben kikelhetnek.