Ahogy melegszik az idő, az ember mind inkább várja, hogy végre megmártózzék valami vízben, átcsapjon a feje fölött egy jó nagy hullám, s aztán elnyújtózzon a naptól átforrósodott homokon. Pegazus hátán elröpülhetünk Görögországba, ahol nemcsak tenger, napfény és homok vár ránk, hanem különös, ősrégi történetek is.

A sekélyebb vizű Égei-tenger keletről, a mély Jón-tenger délről és nyugatról mossa az ország partjait. Ha lehűtötted magad a kellemesen langyos vízben, és Pegazus is lemosta magáról az út porát (persze csak képletesen, hiszen nem az úton poroszkált, hanem a felhők között szárnyalt velünk), továbbindulhatunk az ország belseje felé. Az utat olajfaligetek szegélyezik, a fák körül apró szemű hálók borítják a földet, azokban gyűjtik az érett bogyókat, amelyekből az olívaolajat préselik.

Már meg is érkeztünk a Parnasszosz-hegy lejtőjéhez, és jól teszed, ha hegyezed a füled, mert ezek a szürkésfehér kövek nem emberemlékezet óta, hanem még annál is régebben, a történetírás kora előtti időben kerültek ide. Ki tudná elmesélni, mi mindent láttak és hallottak! Későbbi feljegyzésekből tudjuk, hogy sok ezer éven át mindenféle nép küldöttei megfordultak itt, hogy tanácsot kérjenek. Ugyan, kitől kérhettek tanácsot, a kövektől? – kérdezheted, mert valóban: ma már csak a kövek maradtak itt, meg a rengeteg turista. Csakhogy a kereszténység elterjedéséig a delphoi (ejtsd: delfoi) jósda volt a leglátogatottabb hely, ahová messze földről zarándokoltak az emberek, hogy az istenek útmutatását kérjék. Valaha itt állt Apollón híres temploma, mélyén örökmécses égett, benne a láng, amelyet Prométheusz az olümposzi istenektől lopott, hogy az embereknek adja. A legenda szerint Zeusz két sast indított el a Föld két széléről, hogy megfigyelje, hol találkoznak, mert úgy vélte, ott van a világ köldöke. A sasok a Parnasszosz-hegy lejtőjén egy tojásdad kőre szálltak le, ez az omphalosz (görögül köldök, ejtsd: omfalosz), amit ma is a Delphoi Múzeumban őriznek. Mások szerint azért épült éppen ide a jósda, mert a talaj nyílásaiból kábító vulkáni gázok szivárogtak elő, a papnő, a Püthia ezek hatására esett révületbe, és különös hangokat hallatott. A szentély papjai lejegyezték és értelmezték, amit hallottak, majd hexameteres versbe szedve adták meg a választ.

Püthia megkérdezése nélkül a görögök nem indítottak háborút. Jóslatkérés előtt a Kasztalia-forrás vizében kellett megmosakodni, majd elvégezni a kecskeítéletet. Az áldozati állatnak szánt kecskét hideg vízzel fröcskölték le, és ha reszketett, feláldozhatták. A zarándok, miután kifizette a jóslatért járó díjat, átnyújthatta kis táblácskára rótt kérdését, majd türelmesen várakozott, míg megkapta a választ. Csakhogy az szinte mindig kétértelmű, sőt, olykor érthetetlen volt. Ezért többen megkérdőjelezték a szentély hitelességét, és azzal gúnyolódtak, hogy a delphoi jóslatok, latin szóval orákulumokértelmezéséhez „tájolót, függőónt és napórát” kell használni.

Volt, aki pórul járt, mert tévesen értelmezte a Püthia szavait. A gazdagságáról híres lüd király, Krőzus jóslatot kért, hogy megtámadja-e a perzsákat. A papnő így válaszolt: „Ha Krőzus átkel a Halüsz folyón, nagy birodalom dől meg!” Krőzus tehát megindította a hadjáratot, de a perzsák legyőzték és elfoglalták birodalmát. Amikor panaszt tett a Püthiánál, a papnő azzal védekezett, hogy a jóslata igaz volt, hiszen valóban megdőlt egy nagy birodalom, csak nem a perzsáké, hanem a lüdeké.

A szentély bejárata fölött intelem állt: Gnóthi szeauton, azaz Ismerd meg önmagad. A delphoi jósdába látogatók, ha biztos választ nem is hallhattak, egy fontos tanácsot mégis kaptak: aki nem érti, vagy félreérti saját sorsát, rajtaveszt, hiszen maga az ember a legnagyobb rejtvény, amelyet csak akkor fejthetünk meg, ha megtudjuk, kik vagyunk.