NÉZZÜK EGYÜTT...
Tornyai János képeit! Belébámulok a nagy pusztába
A nagy puszta meg bámul belém,
Lélek se lebben, madár se retten,
Ketten vagyunk: a puszta meg én.
A négy verssor költője Tornyai János, aki ezzel a pár szóval nemcsak önmagáról alkot pontos képet, hanem az alkotáshoz szükséges mélységes figyelemről is, az ember és a tárgy kapcsolatáról. Tárgy? A festő a pusztát élőnek, szinte személynek látja, és úgy jeleníti meg művein: a tájak visszanéznek rá, és ránk is, tájképeinek nézőire.
Tornyai Hódmezővásárhelyen született 1869-ben. Szülei nagyon szegény emberek voltak, az akkori kifejezéssel: zsellérek. A „nagyon szegény” azt jelenti, hogy a mezőgazdaságban saját földtulajdon nélkül robotoló zsellérek a földművelésben dolgozók átlagos jövedelmének egyharmadából tengették életüket. A tehetséges Tornyai csak a város ösztöndíjának segítségével tanulhatott Budapesten, és aztán így jutott el Párizsba, 34 éves korában, ahol példaképével, Munkácsy Mihállyal is kapcsolatba került. Hazatérve szülővárosában telepedett le, de 1903-ig még műteremhez sem jutott. Később Mártélyra költözött, ott festette legszebb alföldi tájképeit. Egy ideig Budapesten lakott, részt vett a művészeti életben, Szentendrén is dolgozott, sikeres hazai és külföldi kiállításai voltak. 1934-ben megalakult Hódmezővásárhelyen a Tornyai János Társaság, és a névadót visszahívták szülővárosába, gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből, és rendszeres támogatást szavaztak meg számára. 1936-ban halt meg.
Nézzük most téli, alföldi képeit, először a poszteren látható Téli táj, lila fényekkel című alkotást! Könnyű rámondani, hogy tetszik, szép, de nehéz megindokolni, ha valaki azt kérdezi: miért? Próbáljuk mégis! A képre nézve az első érzésünk, hogy mennyire „télies”, hogy a felhős alkonyi égbolt lila fényei uralják az egészet, de nem zárják el, inkább kinyitják előttünk. Az alföldi tájban a lenti havas síkság, a fenti ég és a közbülső fák épülnek össze szelíd tereppé, szinte hívnak, hogy járjunk egyet a ropogós hóban. Egyszerű, köznapi vidék, de milyen fák ezek itt, miből van a lombjuk? Alkonyi, lilás-ködös gomolygásból, melyet a festő simogatós vonásokkal kanyarított a vászonra? Aki így fest, nagyon jól ismeri és szereti a képen megjelenített helyet.
(A folytatás a téli számban olvasható)
|