  |
Fenyő Ervin Barlangba zárt béke A komédia a görög „komosz” szóból ered. Falusi mulatságot jelent (a falu görögül kómé). Az ókori lakomákat víg menet követte, ezeken a résztvevők táncolva, dalolva vonultak. Dionüszosz, a bor és mámor istenének tiszteletére évente kétszer – a tragédiák mellett – komédiákat is játszottak. A legünnepeltebb komédiaszerző, az időszámítás előtt 4-5. században élt Arisztophanész (ejtsd: arisztofanész) negyven komédiájából tizenegy maradt fenn. A tragédiaköltőkkel ellentétben ő nem a mitológiából, hanem saját kora történéseiből merítette témáit. Mulatságos helyzetekből indult ki, mert tudta, hogy a nevetés felszabadítja és közelebb hozza egymáshoz az embereket. De alkalmas a közélet ferdeségeinek, sőt, bűneinek bírálatára is. Arisztophanész bizony nem volt elnéző. Kifigurázta a vezető politikusokat, a kicsinyes, öntelt, kapzsi embereket – mindent és mindenkit, a korabeli nézők pedig nagyon is értették az élcelődést. Az író még az isteneket sem kímélte; darabjaiban néha fennhéjázóak vagy gyávák, ügyefogyottak, indulatosak – egészen úgy viselkednek, mint az athéni vagy spártai polgárok.
A görögök életét az i. e. 5. században megkeserítette a sok háború. Először a perzsákkal harcoltak, és győzelmeik után létrehozták a déloszi szövetséget. Rövid ideig a két legjelentősebb görög városállam, Spárta és Athén együttműködött, így a kisázsiai görög városok is felszabadultak a perzsa uralom alól. Ám a spártaiak féltékenyen lesték Athén növekvő hatalmát, s hamarosan kitört a peloponnészoszi háború. Athén és Spárta tíz éven át háborúzott – egymással. Amíg Periklész vezette Athént, a bölcsesség és mérséklet uralkodott, de halálával elszabadult a pokol. Az öldöklést, a föl-föllángoló harcokat a perzsák is szították; rengeteg árulás és folyamatos gyanakvás mérgezte a közéletet. Spárta végül tengeri csatában megsemmisítő vereséget mért Athénre, ahol egymást követően sok kis zsarnok uralkodott. I. e. 387-re a görög városállamok – állandó szembenállásuk következtében – ismét perzsa fennhatóság alá kerültek. Elvben függetlenek maradtak, de nem köthettek szövetséget.
A hosszú háborús időszak a katonai kultúrának kedvezett, de nem segítette a kölcsönös megbecsülést, a szabadság tiszteletben tartását. Ekkor élt Arisztophanész.
Komédiáiban ezért keresi minduntalan a béke lehetőségét. A béke címűt például éppen a peloponnészoszi háború vége felé írta. 29 éves volt, még tele reménnyel, jókedvű várakozással. A darabbeli athéni föld- és szőlőműves, bizonyos Trügaiosz (ejtsd: trügajosz) szolgái egy ganajtúróbogarat etetnek. Az állat sokat zabál, mert a gazdával nagy útra készülnek. Egyenesen Zeuszhoz. Trügaioszt nem lehet eltéríteni szándékától: a ganajtúróbogár hátán felemelkedik, és megkéri a főistent, legyen végre béke görög földön. Környezete persze azt hiszi, meghibbant, de őt ez nem zavarja: utazik. Egyszerű ember, nem arisztokrata, nem politikus. Azoknak hogyan is jutna ilyesmi az eszükbe! És csodák csodája, hősünk eljut az istenek lakához. Hermész ugyan először megfenyegeti, de egy szelet hússal a hírnök-isten is megvesztegethető. Barátunk végre hírét veszi: azért nincs Béke, mert Háború barlangba zárta – sejtheted, mindketten jelképes alakok –, és most arra készül, hogy mozsárban törje össze a görög városokat. Csak éppen nem talál mozsárütőt! Trügaiosz úgy gondolja, ki kell szabadítani Békét, vagyis el kell mozdítani a barlangnyílást eltorlaszoló követ. És lássatok csodát: összefognak a görögök! Közösen húzzák a kötelet, és szabad lesz a barlang bejárata. Béke megjelenik. Szolgálói is vannak: Szüret és Ünnepély. Egyiküket, Szüretet feleségül kéri a szabadító. Boldog egybekelésükkel zárul a komédia. Azt mondjátok: hisz ez mese! Persze: az. Játék. De nagyon is komoly.
(A folytatás a téli számban olvasható)
|