Forog a kerék, a Varázskerék és a Távolságmérő kerék, Fut a havon a fakutya, Utazó növények ülnek rajta, és a Sárréti mendemondák szerint tart A jégkoboldok támadása, Hó hull Az élet vizétől a varázstükörig. Este van már, Barlangba zárt béke A törpék belsejében, világít Galilei csillaga (1612). Nézzük együtt… Tornyai János képeit! Nem nemes és nem jobbágy – ki ő? Nagylábú Szömörce? Majd ha piros hó esik! Hintó-mesék ezek mind, …avagy az igazságtalanság képei. Három a kérdés: Mi lesz veled, szemét?Kié lesz a Grund? Szereted a kakaót?
 |
Z. Karvalics László Távolságmérő kerék Kitaibel Pál, az egyik legsokoldalúbb magyar természettudós a napóleoni háborúk idején nem katonáskodással, hanem az akkori Magyar Királyság bejárásával, természeti értékeinek felfedezésével és leírásával töltötte idejét. Több mint húszezer kilométert tett meg szekéren, és az utazást is arra használta, hogy helyesbítse, illetve pontosítsa az akkor használatban lévő térképeket. Naplójában minden este feljegyezte, mennyit haladt aznap, és pontosan megadta az érintett települések egymás közti távolságát is.
De hogyan volt erre képes a 19. század elején?
A válasz roppant egyszerű. Elég elterjedt megoldás volt az idő tájt a kerekes távolságmérők használata. Ne úgy képzeljük el, hogy rászerkesztettek valamit a szekér kerekére vagy tengelyére. Egyszerűen csak hozzáillesztettek egy plusz kereket, amely a saját fordulatainak számát mérte, és mivel könnyűszerrel ki lehetett számolni a kerék kerületét, azt a megtett fordulatok számával megszorozva hipp-hopp kijött a végeredmény: a megtett út, szinte centiméterre pontosan. (Már ekkor is léteztek bonyolultabb, a kocsikerék küllői közé szerelhető útmérők – a Földmérési és Távérzékelési Intézet gyűjteményében meg is lehet tekinteni egy 1810 körül Pesten készített darabot, Kanovszky mester munkáját).
A latinul hodométernek nevezett szerkezet története a római időkbe nyúlik vissza. (Hodosz görögül utat, ösvényt jelent, innen származik a szó). Állítólag Arkhimédész (i. e. 287–212) szerkesztette az első ilyen eszközt, több mint kétezer éve, amikor a szenátus az első pun háború után a birodalom nagyvárosainak Rómától való távolságát akarta megmérni. Arkhimédész ingával és fogaskerekekkel oldotta meg a problémát: minden megtett mérföld után golyócska hullott egy dobozba, így az út végén a golyók megszámlálásával lehetett a megtett mérföldek számát meghatározni. (Egy római mérföld majdnem másfél kilométer.) Nem csoda, hogy a sikeres mérések után (amelyekhez egyesek szerint a postakocsikat is felhasználták) a mintaszerű római utakon több méter magas, hatalmas kőoszlopok mutatták az egyes városok vagy erődítmények távolságát (innen származik a mérföldkő szavunk).
(A folytatás a téli számban olvasható)
|