bla

Volt egyszer egy ösvény A méhkirálynő birodalmában, ott látta A nyár kisinasa A Nagy Bicajtúra kirándulóit suhanni Két keréken. Amikor megkérdezték tőle: Jó úton járunk? – ezt válaszolta: Ha a Vakáció =Expedíció, ha A négy évszakon át a Rókával együtt haladva a Szellemvasút és A dal szárnya vezet, akkor: Süss fel, nap! – vagyis, igen. Ez áll a Szitakötő szótár és a Régi históriák lapjain, ezt láthatjuk Anna Margit képeit nézegetve, ezzel játszik az Ősnyelvtan szerint a Szójátszótéren Széltoló. Közben hallani, hogy tart a  Szúnyog-koncert, és az egyik mese Máriáról, a másik a Sárkánybőrről, a harmadik A föld köldökéről szól, a negyedikben meg azt olvassuk: És akkor… nekirontott a szélmalmoknak. Ki volt az?   

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép
SZÓRÓL SZÓRA
Horgas Béla

Széltoló

Ha elhangzik egy hang, egy szó, mindenképpen jelent vagy jelez valamit, mert az értelmetlen hangzás is valamilyen – a hang erejétől, forrásától, színétől, és a hallgatójától függően. Színétől? – kérdezed. Miért? Lehet látni a hangot? Vagy a hangszín nem szín, hanem a hangok megkülönböztetésének egyik lehetséges módja, ami színekkel is érzékeltethető? Így valahogy.

 

Egy 19. századi francia költő, Rimbaud (ejtsd: rembó) pompás (színpompás!) verset írt a magánhangzókról, és az Ü-t zöldnek, az O-t kéknek mondta. Ez persze csak az ő művében érvényes, az egész vers eleven részeként igaz. Elképzelhető, hogy másik versében (vagy egy másik költőében) az Ü lila, az O meg vörös, és ez is igaz, ha a vers. A hangszínnek pedig lehet más, nem színnel kifejezett tulajdonsága is. Mondjuk, kedves vagy dühös a hang, lágy vagy kemény, ijesztő vagy behízelgő, hideg vagy meleg, telten zengő vagy gépiesen kattogó, érzéstől átfűtött vagy tárgyilagosan tagoltfelsorolhatatlanul sokféle hang létezik, talán a költők tudnak a legtöbbet erről.

 

Weöres Sándor szerint például vannak puha, forró hangok, s érzékeltetésül összerak egy nyolcsoros, semmi mást nem jelentő hangcsoportot, amiből nekem ez a letalálóbb: golopandu ameníja. A gyors, gyöngyöző, vidám hangok csoportjából meg: vikulili hejriri sziggaga.

 

És most jöjjön a széltoló – milyen a hangszíne? Könnyű rámondani, hogy olyan, mint a szélé, hiszen az összetett szó első tagja, a levegőmozgást jelentő szél főnév a meghatározó benne… Dehogy! A tol ige a döntő: valaki tolja a szelet…Lehet persze valami is a “toló”, de képzeletünk inkább élő alaknak láttatja. Egy hadonászó, karjával csapkodó, vidám fickónak, aki talán nem elég megbízható, de szerethető. Így van?

 

Hogy csak a mesében lehet így, mert a valóságban a széltoló: szélhámos? Szerintem a szélhámos távoli rokon, hiszen ebben az összetett szóban a szél nem levegőmozgást jelent, hanem valaminek a szélét, a hámos pedig a hám lószerszám nevéből képzett melléknév. Címszavunkhoz közelebb áll a hóhányó vagy a szeleburdi, és a csélcsap meg a szélkakas is, de az én érzésem szerint mindenképpen a széltoló áll az élen, ami szintén szél, vagyis szélsőség, csak nem oldalsó, hanem elülső. Igen, ő a legszebb! Lendületes kedvessége biztosítja vezető helyét: a csodálatos mutatvány, hogy ez a valaki egyszerűen és könnyedén megcsinálja a lehetetlent. Ha van széltoló, akkor mi is próbálkozhatunk. A széltoló szó jelentésében és hangszínében mindez (és még mennyi minden!) összefonódva létezik – ezért tetszik annyira nekem.

1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek