Hogy mit láttam? Elmondhatom. Kövér, zöld malacot A fény útján és Szembeötlő különbségeket A szem üvege – az üveg szeme, és A lélek ablaka között. Láttam még a Fénysebességű információk szerint Változatok egy témára jelölés alatt A folyók szelíd óriását, A vad fusztra harapását és Kmetty János képeit. Az állatok kiáltványa pedig azt tudatja, hogyA beszéd: zene! és Szőrös bőrös meg a többiek a Titkok társaságának tagjai, és az Időjáték Moszkva kiürítésének 1812-es tényeit sorolja. De mit mond Kincskutató Janus? Hogy Enyém, tiéd, miénk a Szellemvasút… avagy a gyógyítás szenvedélye.
  |
Petrik Iván | Károly Kata A vad fusztra harapása Egyszer… nem, kétszer vagy inkább háromszor, de az is lehet, négyszer is megtörtént, hogy Gerbera egész egyszerűen nem akart tanulni. Az esetek többségében tanult és leckét is írt, de néha nem, mert nem tudta mindig ugyanazt csinálni, és a leckeírás hosszú távon mégiscsak demoralizáló. Ő mondta ezt, bár úgy ejtette, hogy demolarizáló, és nem tudta, mit jelent. Apától hallotta, aki ehhez furcsa arcot vágott, ami jelenthetett jót is, rosszat is. Apa azt is mondta, hogy légy szíves, kislányom, disztingválj, ami kifejezetten kétségbe ejtette, mert hát hogyan kell disztingválni? Valamiért a hasfájásra emlékeztette a szó, de hasfájni sem tudott magától.
Anya és apa Gerbera fölött állt, és egyszerre, egymás szavába vágva rimánkodtak szörnyű szigorú, színtelen-szagtalan, szikár, szurtos-szurkos, szívszorító hangon.
– Kislányom, a leckét márpedig satöbbi satöbbi satöbbi satöbbi satöbbi satöbbi satöbbi. Mert ha nem, akkor blablablablablabla és blablablablablablabla és blablablablablabla!!!
Gerbera is komolyan nézte őket, és azt gondolta, biztos sokat és rosszat ettek, vagy valami furcsa vírus támadta meg a várost, ami ezeket a kedves embereket annyira elbutította, hogy egy ilyen csip-csup lecke-lesajnálásból ekkora ügyet csinálnak. Ezt azonban csak úgy lehet velük megértetni, azaz váratlan vírusos butaságukba némi okosságot csepegtetni, ha nem enged, kitart a leckeunalom elleni küzdelemben.
– Akkor sem tanulok! – jelentette ki határozottan, bár nem ellenségesen, éppen csak egy kis fogfájós hangsúllyal. A szülők arca erre elváltozott, elvesztették korábbi szigorúságukat, és nagyon viccesek lettek. Apa feje valahogy megnyúlt, színe olyan lett, mint a túl híg málnaszörpé, a hangja pedig mint a parókás fickóé, akit a múltkor láttak a tévében, és nem tudott beszélni, csak énekelni. Apa is úgy áriázott:
– Blablablablablablaaa!!!! És: – Blablablablablablablablablaaaaaaa!!!
Anya viszont olyan képet vágott, mint aki rossz gyógyszert vett be: fejfájás-csillapító helyett hashajtót, és most jött rá, hogy tévedett. Nem emelte meg a hangját, csendben mondta, sziszegte:
– Ésatöbbiésatöbbi.
Azzal kisietett a szobából, biztos hatni kezdett a gyógyszer.
(A folytatás a nyári számban olvasható.) |