Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy már nyolc napja náthás és köhögős és lázas és hasfájós kilencéves kislány... Nem, nem rólad mesélek! A mesebeli kislányt Juditnak hívták, és bár unta már a betegeskedést, a láz- és a köhögéscsillapítókat, meg hogy öt percenként megkérdezték tőle, iszik-e teát vagy limonádét, nem keseredett el, s kicsit még élvezte is, hogy olvashat egész nap, mintha szünidő volna. Judit ugyanis szenvedélyes olvasó volt, és amikor nem gyötörte a nátha, megette a kolbászt vajas kenyérrel, szerette a tojásos nokedlit, a pattogatott kukoricát meg a görögdinnyét, de falni csakis könyveket szokott. Betegségében pedig falási rekordot állított föl, vagyis őt noszogatták a szülei, hogy igyon, ő meg a szüleit, hogy „Elolvastam, kérek új könyvet!”

Egyszer aztán, éppen a nyolcadik nap délutánján, Judit így adta elő kívánságát: „Most kérek egy olyan könyvet, amiben a Rossz legyőzi a Jót!” A Rossz a Jót? – hökkentek meg Judit szülei, de a kislány komolyan és félreérthetetlenül ismételte: „Igen, amiben a Rossz legyőzi a Jót. Unom már a sok Jót!” De amikor a Rossz győz, magyarázták tétován a felnőttek, az nagyon szomorú. „Én olyat akarok – követelt most már Judit –, amiben a Rossz győz – és vicces”.

Hűha! Ki tud ilyet?! Azt hiszed, én tudok? És kezdjem már az igazi mesét, mert ezt mind rólad mondtam eddig? Nem bánom, megpróbálhatjuk, bár soha életemben nem hallottam olyan vicces meséről, amiben a Rossz legyőzi a Jót... Talán csak egyszer találkoztam egy emberrel... dehogy emberrel! Manóval... aprócska volt, térdig ért a szakálla, kajla a füle – és rengeteg az esze. Bodocsnak hívták, s úgy tartották, ő a legbölcsebb az erdőben. Mert persze az erdőben lakott, én is ott találkoztam vele. No, hát Bodocs közelről látta a Rosszat, és azt mesélte...

Igen, kitaláltad: Bodocs volt a Jó.  És a Rossz? Neki nem volt neve – Bodocs szerint nem szólították sehogyan. Miért is szólították volna? Ki vágyott a társaságára? A közellétére? A működésére? Nagy ívben kerülte mindenki a Rosszat. Tudták, milyen a külseje és a belseje, tudták, mikor és hol garázdálkodik, rettegtek tőle és megvetették, de nevet senki sem adott neki, és a bölcs manó el is magyarázta, miért nem: „Lehetetlen nevet választani annak, ami egyszer vicsorgó és piszkos és ordít, hogy ‘eltaposlak!’, célba vesz a a puskájával, falhoz szorít a tőrével, kötelekkel és késsel fenyeget, máskor meg illatos szappanszaga van, pecsétgyűrűt visel, és széles mosollyal, nyílt tekintettel biztat: ‘foglalj helyet!’, és egy világos bőrfotelre mutat”. Ilyesmit csinál a Rossz? – kérdeztem Bodocstól. – Talán Jónak álcázza magát? De a manó megrázta a fejét. „Szó sincs álcázásról. A Rossz hol ilyen, hol olyan, hol meg amolyan, de – és itt jelentőségteljesen rám nézett – nincs nagy különbség az egyik és a másik alakja között. Hiszen ezért volna nehéz nevet találni neki”.
 



(A folytatás az őszi számban olvasható)