Volt egyszer egy szitakötő.
Olyan volt ez a szitakötő, hogy a patak fölött járt zöld rebegése, onnan szólt a nádhoz, fűzfákhoz, vagy hanyatt feküdt a mohás kövön és tűnődött.
Egy napon ez a szitakötő esőt ültetett.
Előcipelt egy nagy cserepet, földet hordott belé, majd kirakta az esőre.
Hullott az eső a cserép földjébe, s három nap múlva előbújt egy apró esőfa, kerek esők
nőttek az ágain.
A szitakötő körberepülte a fát, majd leült és azon tűnődött – már átlépdelve a mohás kőre –,  hogy mit kellene tennie, ha már egy esőfa gazdája.

Arra gondolt, talán hozhatná, ölelhetné ide, maga mellé, hogy ketten üljenek.

Hintát bogozhatna nádból, és röptetné égre az apró esőfát.

Vagy köszönhetne neki úgy, hogy: szervusz, te szökőkút! Akkor  nevethetnének.

Míg a szitakötő a mohás kövön tűnődött, az esőfához ért a hasas Nap.

Körbejárta a fát, nézte hunyorogva az ágakról csüngő, érett esőket, leszedett egyet, beleharapott, aztán  nagy hasába terelte valamennyiüket,  s mire a szitakötő visszatért
a mohás kőről, már csak a csupasz fát találta.

A fa alatt ült a hasas Nap, ölében az esőcsutkákkal.