Az alábbiakban két, egymással szorosan összefüggő fogalmat tárgyalunk – vajon mi mindent rejtenek?

POKOL > A hiedelmek szerint a mennyország vagy a Boldogok Szigete helyett haláluk után keserves sors várja a helytelenül élőket. Az alvilágban kell tartózkodniuk, vagy az erkölcsi, vallási szabályok súlyos áthágása esetén a szenvedésekkel teli pokolban vezekelnek bűneikért. A görögöknél Hádésznak, a zsidóknál Seólnak nevezett alvilágban feledésre, tétlenségre és árnyékhoz hasonló „létre” számíthatnak. De nem gondolnak jobbra az egyiptomi vagy mezopotámiai hitvilágban sem: „Magányos helyen pihen és örök sötétség veszi körül” – írja egy egyiptomi siratóének. Még nagyobb kínokat kell kiállnia, aki az alvilág legmélyebb bugyraiba, a görög Tartaroszba, a zsidó gyehennába, az iszlám Jahannába, a hindu Narakába vagy a keresztény pokol mélyére jut. A megátalkodott istenkísértők és főbűnösök nem menekülhetnek az ítélet elől: az istenek lakomáját megdézsmáló Tantaloszt állandó éhség-szomjúság várja, Sziszüphosz az örökkévalóságig görgetheti a sziklát, az itáliai költő, Dante művében pedig a pokol legmélyén Lucifer három szájával egyszerre falja a legnagyobb árulókat.

Persze a föld alatt vagy a világmindenség nyugati részén elképzelt alvilágból is volt kiút a kiválasztottaknak: néhányan büntetlenül meglátogathatták, mint a görög hősök, Héraklész vagy Odüsszeusz; sőt, a kiváló dalnok, Orpheusz kedvesét is kiváltotta a halál markából, ám a hazafelé úton mégis elveszítette. Feltámadása előtt Jézus állítólag legyőzte az alvilág hatalmát, és a pokol tornácáról (ahol a bűntelen, de nem keresztény lelkek, például az újszülöttek tartózkodnak) a mennybe emelte az ősatyákat. Az elvileg végtelenre szabott büntetés is kikerülhető a tisztítótűzben, vagy legkésőbb az utolsó ítéletkor. Felvilágosult filozófusok és modern vallásos gondolkodók azonban már a pokol létét is vitatják: szerintük az isteni jóság nem engedheti meg. Vagy nem létezik Isten, vagy a pokol csak jelkép, amellyel a bűnösöket riogatják.

A népi rigmus sorai – melyeket jelmondatként József Attila is használt – arról árulkodnak, hogy a pokoli szenvedések olykor megedzik az embert, és különös képességeket adnak: 

Aki dudás akar lenni,

pokolra kell annak menni,

ott kell annak megtanulni,

hogyan kell a dudát fújni.

A pokolról számos leírás, ábrázolás született az irodalomban és a képzőművészetben. Sötét, elhagyatott, föld alatti lyukak; körkörösen mélyülő tölcsér; ördögök és kínzóeszközök egész seregével berendezett, „színpompás” és látványos birodalom; óriási szörnyeteg; az örök viszály városa – sokféle elképzeléssel találkozhatunk. S azzal is, hogy a mennyország és a pokol szorosan összefügg. A ferences szerzetesrend alapítója, Assisi Szent Ferenc úgy fogalmazott, a mennyország a pokol kapujánál van, Weöres Sándor pedig azt írta: „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: / az már a menny. Mert minden körbe ér.”

A vallás és a misztika (vagyis a hit a természet-felettiben) is azt tanítja, amit a lélektan: a jót és a rosszat mindenki önmagában hordja. De volt olyan gondolkodó, aki ennél is tovább ment, s úgy tartotta, a pokol nem egyéb, mint embertársaink elviselése.

Szerinted?

A „gyehenna” szó a Gé-Hinnon, azaz Hinnóm völgye kifejezésből származik, ahol Jézus ideje előtt „pogány” tűzoltár, majd folyton meg-meggyulladó szeméttelep volt. Vajon miért azonosíthatták a pokollal?

ÚJJÁSZÜLETÉS >  Aki az alvilágból visszatér, tulajdonképpen újjászületik: újrakezdheti életét, amelyet a születéssel (az anyaméhen belüli 9 hónapos fejlődést követő biológiai „önállósodással”) egyszer már birtokba vett. Az alvilágot meglátogató hősök – Gilgames, Thészeusz, Aeneas és sokan mások – a halandóknak hozzáférhetetlen titkokat vagy egyenesen a halhatatlanságot keresték ott. Az alvilágjárás és a természet újjászületése is szorosan összefügg: erről mesél egy szép görög mítosz, Démétér és Perszephoné története. Démétérnek, a termékenység és földművelés istennőjének lányát, Perszephonét – miközben a réten nyíló virágokban gyönyörködött – elrabolta Hádész, az alvilág istene, hogy feleségül vegye. Démétér nagyon bánatos lett, s mivel nem foglalkozott a terméssel, elszáradtak a kalászok, nem értek a gyümölcsök, a természet gyászba öltözött és éhezett az emberiség. A főisten, Zeusz segítségével Déméter nagy nehezen visszakapta lányát, ám a ravasz férj gránátalma magjával etette meg Perszephonét, s ezért nem szakadhatott el teljesen új otthonától. Démétér kérlelésére Zeusz megengedte, hogy az év kétharmad részét a földön töltse. Így évenként, amikor a felszínre jön, Démétér örül, rügyezni kezdenek a fák, virágba borul a természet, bőség köszönt a szántóföldre, azaz beköszönt a tavasz, majd a nyár. Ám ha Perszephoné már távozni készül, lassan elsorvadnak a növények, fogy a termés – a természet „meghal”, hogy aztán újra feltámadjon. Az ősz télbe fordul, majd ismét felragyog a tavaszi napsütés.

Az úgynevezett meghaló és feltámadó istenségek is a természet időszakos pusztulását és újjáéledését jelképezték. Számos hiedelemvilág őrzi nyomaikat, főként Európában és a Közel-Keleten. Vallástörténészek szerint Jézus alvilági útja és feltámadása is ezekből az úgynevezett „termékenységi mítoszokból” ered.

A tél halála és a tavasz megszületése a természet megújulása mellett a történelmi változások érzékeltetésére is alkalmas. Radnóti Miklós például a háborúságot lezáró békét várta a következő sorokkal:

Ó, jöjj el már te szellős március!
most még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli nap:
leheld be zúzos fáidat meleggel

Az újjászületésnek sok fajtája képzelhető el. Lehet testi és lelki, szabadon választott és sorsszerű: a buddhiz-musban vagy a hinduizmusban elfogadott lélekvándorlás vagy újratestesülés tana újraszületést kényszerít a lényekre – akár 8,4 millió lehetséges létformán keresztül –, amíg meg nem szabadulnak bűneiktől, vágyaiktól. Szellemi megújulás is lehetséges: a 14–16. században virágkorát élő reneszánsz (szó szerint: „újjászületés”) az ókori kultúra újjáéledését, a földi lét középpontba állítását hirdette.

Az újjászületésnek és a feltámadásnak rengeteg jelképe volt, Kínától Egyiptomig például számos kultúrában hittek a főnixmadár létezésében. A gólya-, máshol sasszerű madár 500 évente vagy még ritkábban illatos tűzben elégeti magát, hamvaiból féreg kel ki, abból pedig arany-vörös tollazatú, csodálatos madár lesz, amely apja maradványait a Nap oltárán eltemeti.

A főnix saját magát teremti újra – és ez környezetünkre is igaz. Ahogy Babits Mihály írja: „Szüntelenül lobog / főnix-világunk. Igy nem is él soha, / mi soha meg nem halt.

Szerinted?

Lehetséges az újjászületés? Ha újjászülethetnél, legszívesebben mi vagy ki lennél?