Szárnyas paripánk nyugtalanul rázza a fejét, és úgy toporzékol, mintha nem lenne kedve útnak indulni. Talán a hosszú úttól riadt vissza? Hiszen egy szempillantás alatt odaérünk! Vagy a démonoktól fél? Bizony, azokkal nem árt vigyázni, de egy jól felkészült hőssel a nyergében nincs miért aggódnia, igaz?

Már indulhatunk is! A mai utazásunk valóban különleges lesz, mert most képzeletben nem a múltba, hanem a jövőbe utazunk: 2012-be, amikor Tokióban elkészül egy 634 méter magas adótorony. Hopp, meg is érkeztünk, Pegazus éppen a tetején egyensúlyoz. Micsoda kilátás! Innen szinte egész Japánt belátni, mind a 6852 szigetet, ami az országhoz tartozik. Sajnos, mindet nincs időnk bejárni, de innen a magasból alaposan körülnézhetünk. Amerre a szemünk ellát, víz és víz: több tenger és a Csendes-óceán határolja a szigeteket. A négy legnagyobbat, Hokkaidót, Honsút, Kjúsút és Sikokut nevezik főszigeteknek. Most Honsún vagyunk, itt található az ország fővárosa, Tokió, amely körülbelül négyszer akkora, mint Budapest, és közel tizenhárom millió ember lakja. Nem csoda, hogy sok-sok felhőkarcolót látunk, másként ennyi ember el sem férne. Ezt az égbe szökő tornyot is azért kell megépíteni, mert a régi adótorony „csupán” 333 méter magas.
 

Már az őskőkorban, több mint harmincezer évvel ezelőtt éltek a japán szigetvilágban emberek. A kis királyságokból idővel kialakult a császárság, és Japán uralkodója ma is a császár, bár a politikai döntéseket a nép által választott országgyűlés hozza. A japán császár udvara már a 8. században híres volt kifinomult kultúrájáról: gondosan ügyeltek az illendő viselkedésre, és a művészeteket – különösen a költészetet – igen nagyra tartották. A harcosokat szamurájoknak, a császár által kinevezett hadvezért sógunnak hívták. Az Európától messze eső ország lakosai évszázadokon át Kínával és Koreával tartották a kapcsolatot, átvették vallásukat, a buddhizmust, és bevezették a kínai adminisztrációs rendszert. A 16. században megindult a kereskedelem a Nyugattal, és Japán ma a Föld leggazdagabb országainak egyike.

A modern nagyvárosok zsúfoltságában élő japánok számára a természet nagy kincs. Kertjeik híresek szépségükről, a szigeteken a változatos éghajlat miatt különféle erdők alakultak ki, s az ősi japán vallás, a sintoizmus szerint ezek az erdők nem csupán állatokat és növényeket rejtenek. A sintószó azt jelenti: „a szellemek útja”, mert a vallás szerint az istenek (kamik) az ősök vagy különböző természetben előforduló jelenségek szellemei: van kamija a földnek, a mezőnek, a folyónak, az erdőnek. Összesen körülbelül nyolcmillió kamit tartanak számon, és ezeken kívül még számos különös lény népesíti be a japán mitológiát: kisebb-nagyobb démonok, jószándékú és gonosz szellemek, a csúsztatható papírfalakban rejtőző szörnyecskétől a szarvas-husángos emberevőkön át az utazók előtt végtelen fallá változó csínytevő szellemig.

A rókadémon, a kitsune külsőleg egyszerű rókára hasonlít, de varázsereje van. Több ezer évig él, és idővel egyre több képességre tesz szert, így egy öreg rókadémon félelmetes harcos. Ha valakinek a pártját fogja, mindenben segíti, de jaj annak, akit ellenségül választ. A szájából és a farkából tűz és villámlás támad, repülni tud, és behatol az emberek álmaiba. Némelyiknek több farka van, a kilencfarkú rókadémon fehér vagy arany színű. Könnyedén alakot vált, és szívesen jelenik meg gyönyörű fiatal nő képében. Ha az erdőben sétálva szép, magányos lánnyal találkozol, sétálj vele valamilyen víz partjára (a hegyvidékes tájon számos patakot találsz), és figyeld meg, milyen alak tükröződik felszínén. Ha a lány rókaformájú árnyat vet, biztos lehetsz benne, hogy démon. Igyekezz megnyerni magadnak, mert nála erősebb barátod sosem lesz. De vigyázz! A rókadémon megbízhatatlan (olykor cserben hagyja pártfogoltját), fogalma sincs az illendőségről, lop és nem tud titkot tartani.