Hetedik osztályban két-három hónapig helyettesítette történelmet tanító osztályfőnökünket Kalóz. Ez persze az első napokban ráragadt gúnynév volt, mert ha bármit bizonygatni vagy hangsúlyozni akart, azt mondta, „erre mérget vehetsz” vagy „erre mérget vehettek“. Egyik osztálytársam szerint pontosan úgy ismételgette a kifejezést, mint A kincses szigetcímű regény kalózvezére. A tanár tehát Kalóz lett nekünk, vita nélkül elfogadtuk a hasonlóságot – de hát hogyan is vitattuk volna, hiszen nem ismertük a könyvet. Nem tudom, azért vettem-e ki akkor a könyvtárból, mert röstelltem a tájékozatlanságomat vagy nyomban kíváncsivá tett a kalózvezér. Mindenesetre elolvastam, és elégedetten találtam meg, hogy a többi tengeri banditánál eszesebb John Silvernek (ejtsd: dzsón szilvör) csakugyan ez a szavajárása. Olyan különös öröm volt ez, mintha felébredve ágyam mellett hevert volna, amire titkon sóvárogtam. Vagy hogy a regény történeténél maradjunk: mintha kincsekre akadtam volna. Ám ha neked is kedved támad elolvasni a könyvet, javaslom, keresd az újabb kiadást, Gy. Horváth László szellemesebb és pontosabb fordítását. Ebben például Silver azt hajtogatja – és minél szorultabb helyzetben van, minél idegesebb, annál többször ismétli –, hogy „ehhez vitorlát igazíthattok“; ami egy tapasztalt kalózhoz mégiscsak jobban illik, mint a méregre hivatkozás.

A 19. század derekán, Skóciában született Robert Louis Stevenson (ejtsd: rábört luiz sztívönzon) gyerekkorától sokat betegeskedett, és ágyban fekve nemcsak az olvasott, hanem a maga kitalálta történetekkel szórakozott. A kincses szigetet is tüdőbetegségét kúrálva írta a svájci Davosban, tizenkét esztendős neveltfiának – nem is sejtve, milyen népszerű művet alkot, s milyen rengeteg kalózregény (majd kalózfilm) születik az ő figurái, jellegzetes kaland-helyzetei nyomán. (Kalózokról, és éppen Stevenson regényét idézve, olvashattál a Szitakötő 7. számában: Heten a halott ládáján.) 

A kincses szigettörténetét két szereplő meséli el. A fő krónikás Jim (ejtsd: dzsim), de amit ő nem élhet át, azt a kincskeresővé lett doktor rögzíti. A sokszorosan veszélyes – persze szerencsés kimenetelű – kaland idején Jim még gyerek. Szegényes tengerparti fogadójukba egy nap beállít, s ott is ragad az iszákos „vén kalóz“. Érezhetően nem a törvény, inkább rablótársai elől bujkál, mert magának, osztozkodás nélkül csak magának akarná a banda kincseit. Nála van a térkép, s a rejtekhely leírása – halála után ezek Jimre maradnak, ő pedig boldogan társul az utat szervező felnőttekhez.

De ne áltassuk magunkat! Hőseink célja csupán a kalózok rablott, a lakatlan szigeten elrejtett kincseinek megtalálása. Semmi más. A hétpróbás, egymást is gátlástalanul gyilkoló banditák elől kaparintanák meg a mesés vagyont. A regény legelső mondatában is felfedezhető a pénzéhség: azt írja Jim, hogy a kaland résztvevői kérték, számoljon be a történtekről, ne hagyjon ki semmit, „csak a sziget pontos fekvését, mivelhogy maradt még ott elszállítani való kincs“.

A zsákmányszerzők mindvégig elítélik a kalózokat – a megtalált pénzhalom láttán például így: „Hányan hullottak el érte, míg összerabolták, mennyi vérbe és gyászba került, hány derék hajót küldtek miatta a tenger fenekére, hány bátor férfi ment végig bekötött szemmel a pallón, micsoda kartácstűz, gyalázat és hazugság és kegyetlenség tapadt hozzá” –, de pillanatig sem leplezik, hogy őket is megbűvöli a temérdek pénz. „Mivel nekem a cipekedésnél nemigen vehették hasznomat – meséli Jim –, azzal töltöttem a napot, hogy a vert pénzeket pakoltam kenyereszsákokba... nem hiszem, hogy valaha is több örömem telt volna bármiben, mint ennek szétválogatásában“.

Mégis, teljes odaadással izgulunk, és drukkolunk a kalózok ellenében szövetkezőknek. Jim a mese végén bölcsen megjegyzi, hogy „Mindannyian bőségesen részesedtünk a kincsből, és okosan vagy ostobán forgattuk, ki-ki vérmérséklete szerint” – de gyanítom, hogy a mai olvasó együttérzését nem az kelti fel, hogy a csapatot szervező és vezető nemesúr, a doktor vagy Jim „jól nevelt“, a társadalom megbecsült tagjának számít, s így azt is megtanulta, hogy valamelyest rálásson saját tetteire. Talán nem is azért szorítunk nekik – mindenekelőtt Jimnek –, mert ők nem ártatlanokat gyilkolva harácsolnak, tehát „jobbak“, mint a kalózok. Akkor hát azért, mert a pénzszerzés vágya mellett, azon túl igazi kíváncsiság, világfelfedező szenvedély is hajtja őket, mint minden mesehőst? Mert képesek helytállásra, s arra, hogy akár önfeláldozóan védjék és segítsék egymást?

Bizonyára akkor is a magamkorú bátor és hűséges Jimért izgultam leginkább, holott tudhattam, végül is nem lett bántódása – különben hogyan írhatná le a történetet?! De talán veled is megesett már, hogy egy-egy izgalmas történetet olvasva előre kitaláltad a következő fordulatot vagy megfejtettél egy rejtélyt. Mintha az író képzeletével együtt száguldanál, sőt, egy-egy arasszal még előzgetnéd is – és különös: a nagy rohanásban mégsem vész el a beleérzés öröme. Így van ez A kincses sziget legfeszültebb jeleneteinél. Például amikor úgy fest: a kalózoknak kedvez a szerencse, Jimet is foglyul ejtik, többen szavaznak a fiú meggyilkolására, és olyan közel jutnak a rejtekhelyhez, hogy szinte markukban érzik a zsákmányt – ebben az izzó pillanatban a köztudottan babonás kalózok meghallják a régen halott bandavezér hangját. Ráadásul a halott kalóz a sokszor együtt énekelt dalt fújja, mintha csak vigadozna: Tizenöten a halott ládáján – / Johohó, meg egy palack rum...! – és a marcona alakok megdermednek, elszürkülnek... No, de ne hidd, ne várd, hogy elmesélem apróra a titok nyitját! Ha elértél eddig, úgysem kívánod, hogy bárki belekotyogjon a te kalandodba – mert most már a tied is. Ha elolvastad, részesévé lettél – ehhez pedig, én mondom, vitorlát igazíthatsz!