Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fenséges nagy király, aki koronát purcantott a parókára, és fel-alá tángált a kertben. Tángált, tángált, fürnyesztette a napfény, hanem aztán egy szép napon így szólt a király lánya:

– Apu, kend meg fel-alá tángál a kertben, s azt sem mondja, bivaty. Közben pedig – aj-jaj – itt ordatlankodik egy rekkenő sárkánygyík, égig ér a foga.

– Hej, fele sem tréfa! – bömbölte össze magát a király. – Sity-suty, nyomban le kell susszantani, és feje ne legyen!

– No, no! – sercegett a királylány –, ez a fenevad igen goromba példány, és olyan árvák vagyunk, hogy mi az.

 Hanem akkor – szerencse, nem szerencse – éppen arra sanyargott lován egy fényességes lovag. Sanyargott, sanyargott, kondorgott nagy porfelhők közepette, de aztán egyszer csak se szó, se beszéd, megállj!

– Hej, vitéz uram, egy fertálynyi sárkánygyíkot kellene lemellényezni hirtelen – mondá az apa.

– Nem úgy van az, bácsi – szabadkozott félfoggal a lovag. – Aztán meg ímhol beteker az este. Sötét bizony.

De aztán csak csak és addig addig, hogy végül mégis megegyeztek. Azzal a lovag rögvest megfeneklette a lovasparipáját és egyenesen a sárkánygyíkhoz csaszlatott.

– Nem má’ úgy bizony! – förmedt rá a rémség, amikor meglátta, és egészen feléktelenkedett. – Nesze neked íj-ej – cserrentett a lovag, és erre persze a sárkánygyík is sehová!

– Ellene ne vesse, mert rázok! – förtelmeskedett, mire a vitéz – dirr-durr – mindjárt jól oldalba borotválta.

Hej, az volt ám a kényes! A sárkánygyík pedig egyet gondolt és méregzölden felhörcent.

– Aztán meg kend maga! – kiáltotta tátott szájjal, azzal uccu, se szeri, se száma.

Hanem hát nagy volt az öröm. Nagyon nagy volt és nagyon nagy. S láss csodát, az a kuvasz, lefedett királylány nyomban élénken viháncolni kezdett. A lakájok persze, tessék-lássék egyből nekiálltak lepondorkázni és megbügyöröszteni őkelmét.

Végül aztán azt mondá a lovag:

– Anyjuk, kend olyan, akár a szakasztott topál.

– No, no! – felelé a királylány –, nem úgy a mi az! Hát a lakodalom talán rahedli? Azzal gyerünk, tartsuk meg, s akkor majd én is azt mondom: ihaj.

Na több sem kellett, rögvest megülték. Még a csizmájukat is marcipánnal patkolták, s aztán már csak éltek, éltek.