Marci királyfi akkorát bokszolt hattyútollas párnájába, hogy a fehér pihék ezerfelé szálltak és beterítették a szobáját. A királyfi hatalmasat tüsszentett, de kicsit jobb kedvre derült. Gyorsan megmosakodott, felöltözött és nekiindult, hátha talál valami érdekeset a palotában.

Már hetekkel ezelőtt letette a lovagi vizsgát, sőt, erősen túlteljesítette a követelményeket (valljuk be, szeretett stréberkedni). Nemcsak egy királylányt szabadított ki a sárkány fogságából, ahogy egy lovaghoz illik, hanem harminchármat – persze nem mindegyiket sárkány őrizte, így legyőzött számos boszorkányt, óriást és lidércet is. A lányokat udvariasan hazakísérte, oda sem figyelt, milyen epekedő pillantásokat vetnek rá, csak szaladt tovább a következő szörnyeteghez.

Amikor sehol sem volt már megszabadítandó királylány, hazatért. Apja elégedetten veregette a vállát, édesanyja elmorzsolt néhány büszke könnycseppet, és tripla adag vacsorát rendelt az udvari szakácstól, mert úgy látta, a királyfi nagyon lefogyott a sok küzdelemben.

Azóta Marci a szobájában üldögélt és veszettül unatkozott. A testvérei eladósorban lévő lányok voltak, naphosszat csak cicomázták magukat, és csinos hercegek szerelmes leveleit olvasgatták.

A szüleit lekötötte az országlás gondja, öreg mestere, Dániel lovag meg kardleckék helyett szívesebben szunyókált a meleg kandallónak dőlve. A királyfi már elolvasta a könyvtárban fellelhető összes kalandregényt, fényesre suvickolta harcokban megkopott páncélját, kiélesítette kardját és néhányszor tettre készen megsuhogtatta. Egy légy sértődötten odébbszállt, de egyébként semmi nem történt. A királyfi ekkor támadta meg hattyútollas párnáját, majd maga mögött hagyva a pihékkel borított szobát, kóborolni indult a palota hosszú folyosóin. Addig bolyongott, míg az udvari varázsló kamrájához érkezett. Udvariasan kezet rázott Ambróziusz mágus házikoboldjával, aki a szoba előtt őrködött, aztán belépett. A varázsló éppen kenőcsöt készített Dániel lovag fájós derekára, és próbálta rábeszélni az agg vitézt, hogy legalább alváskor vegye le a páncélját, mert a hideg fémtől rosszabbodik a reumája.

Marci királyfi így mindkettőjüknek elpanaszolhatta, milyen rettenetesen unatkozik. A varázsló és a lovag eleinte csak hümmögött, aztán ravasz pillantásokat váltottak, majd nagy torokköszörülés meg krákogás után végre megszólaltak, de folyton egymás szavába vágtak:

– Vár rád még egy feladat…

– A legnehezebb ellenfél…

– Eddig senki nem tudta legyűrni…

– Szerintem még korai…

– Várhatnál pár évet…

– Amíg igazán tapasztalt leszel…

– És felszedhetnél pár kilót…

– Majd keverek valami finom vitamint…

– Megtanítlak még néhány fogásra…

Marci csak kapkodta a fejét, de annyit megértett, hogy új kaland vár rá. Kihúzta magát, hogy lássák: eléggé felnőtt a feladathoz. Nyomban indulni akart. A varázsló suhintott néhányat a pálcájával, s a levegőből különös térkép hullott alá: hófehér volt, könnyű, mint a tollpihe, és a gyertyák fényében gyémántosan szikrázott. A királyfi óvatosan összetekerte, az övébe dugta, aztán szaladt elbúcsúzni a szüleitől. Apja éppen a szomszéd királlyal tanácskozott, de az édesanyja a lelkére kötötte, hogy vegyen meleg alsót a páncél alá, mert hűvösek az éjszakák.

Elindult Marci királyfi, ment, ment, mendegélt; hét nap, hét éjszaka meg sem állt, mert a varázsos térképpel a kezében szinte röpült az idő, és egyébként is igen edzett fiú volt. Egyszer csak különös vidéken találta magát: mindent jég borított, és pontosan úgy szikrázott, mint maga a térkép. Rögtön tudta, hogy célba ért. Körülnézett, hogy megtalálja a szörnyű ellenfelet, s az egyik jéggé dermedt fenyőfa mögül páncélos-sisakos vitézt látott kilépni. Aha!, gondolta magában, tehát vele kell megvívnom. Nem tűnik túl erősnek, sőt, inkább csenevész, és jó pár centivel alacsonyabb. Egykettőre végzek vele.

Udvariasan meghajolt, ahogy az ősz Dániel lovagtól tanulta, és felkészült a harcra. Erre az idegen lovag is meghajolt, szakasztott úgy, mint Marci, és kivonta a kardját. A királyfi nekiugrott, de a másik elhárította a csapást, és rögtön támadt. Marci sem hátrált, ravasz trükkel próbálkozott, amivel néhány héttel korábban legyőzte a kétfejű óriást. A lovag azonban láthatóan ismerte a fogást, ügyesen kivédte a királyfi halálos döfését, és folytatta a harcot. Így ment ez órákon át. Marci királyfi minden erejét összeszedte, és bár ellenfele is egyre lassabban emelte a magasba súlyos kardját, érezte, hogy nem bír vele. Egy pillanatra a lándzsájára támaszkodott, hogy mély levegőt vegyen, de a jégen megcsúszott a lába, és nagy csörömpöléssel páncélostul a földre zuhant. Gyorsan talpra ugrott volna, de ahogy felnézett, látta, hogy az idegen lovag is a földön hentereg. Olyan szerencsétlenül kapálózott a nehéz páncélban, mint egy hátára fordított szarvasbogár. Marci eleinte csak kuncogott, aztán a lovagi illemet félretéve torkaszakadtából nevetett, és már nem is volt kedve felkászálódni: jobbra-balra gurult a röhögéstől. S minél inkább nevetett, a lovag annál homályosabban látszott, végül szétfoszlott a levegőben, mint a pára.

A királyfi egyszeriben a varázsló kamrájában találta magát, Ambróziusz meg Dániel lovag éppen úgy üldögélt ott, mint indulása előtt. A ravasz öregek csak mosolyogtak.

– Bizonyára kitaláltad már, kivel vívtál.

– És azt is tudod, hogyan sikerült legyőznöd.

De azért elmagyarázták, most is egymás szavába vágva, hogy a jeges vidék Tükörország volt, ahol mindenki önmagával találkozik. Ezért ismert az idegen lovag minden fogást és trükköt, s ha száz évig vívnak, Marci akkor sem gyűrhette volna le.

– Csak úgy győzhettél, hogy kinevetted önmagadat – komolyodott meg Ambróziusz. – Néha ez a legnehezebb feladat. Bár ahogy innen figyeltünk, valóban röhejesen kapálóztál a páncélodban…

És mindhárman olyan harsányan hahotáztak, hogy a házikobold a fülét fogta rémületében.