Hogy micsodát nevessünk ki?! Tudod, mi az, hogy banga, vagy – ráadásul – tájnyelvi változatban: bangó? Nem, nem gyümölcs! Bevallom, én is Fazekas Mihálytól, a Lúdas Matyi írójától tanultam el a szót, és mindjárt megtetszett. A bangó leginkább bambát jelent. Ízlelgettem a lágy zár– vagy ajakhangnak nevezett „b”-vel kezdődő szavakat, és úgy hallottam, a bangókong, mint egy megütögetett, üres palack, a bamba meg valahogy tompán puffan. Nekem mindkettő remek hangutánzó.

S ahogy a szót mondogattam – meg Fazekas Mihály egyik rövidke versének elejét, hogy „... örömbe töltsük?/ Szűkön szabott időnket.?/ Szeressük, ami furcsa.?/ Nevessük, ami bangó” –, egyszerre látni véltem a költőt debreceni házában, barátja, Csokonai Vitéz Mihály társaságában. Vagyis hipp-hopp, szellemvasutamon máris ott voltam körükben – mondanom se kell: láthatatlanul –, szempillantás alatt kétszáz esztendőnél többet hátráltam az időben.

De miért is mesélem mindezt múlt időben neked? Gyere, látogassuk meg őket együtt! Indulás előtt azonban tudnod kell, hová érkezünk.

A 19. század legelején, látogatásunkkor, Várad utcának nevezik a mai Piac utcát. Itt áll Fazekas Mihály apjától örökölt háza. „Kőtetejével”, vagyis cserépfedelével kirí a környező nádfedeles, alacsonyabb épületek közül, bár így sem magas, inkább tágas, erős. A vastag falak, a háromablakos, utcára néző, tornácos ház módosabb, de nem gazdag ember tulajdona, hasonlít egy alföldi parasztházra, csak nagyobb. A telek első részében van tehát a lakóház, udvarral, ólakkal, istállóval; hátul, a gyönyörű kertben, a különleges virágokkal beültett ágyások között épült filagóriában találjuk az éppen nagyokat nevető költőket.

Fazekas és Csokonai régi ismerősök, de csak az utóbbi években lettek egymás legjobb barátai. Mindkettőjüknek óriási kincs a másik figyelme, buzdítása. Gyakran mondják – mert a kimondás is mintha enyhítené bajaikat és még szorosabbra vonná összetartozásukat –, hogy ha nem volnának ezek a beszélgetéseik, ha nem lehetne felolvasni az aznap írt, még egészen el sem készült művet, ha nem tanulmányozhatnák együtt a növényeket és nem cserélhetnének könyveket, bizony meg kellene bolondulniuk. Ketten együtt is nehezen viselik környezetük szellemi igénytelenségét, a házon-kerten túli, a mindennapokat megkeserítő sok-sok bangó (mi azt mondjuk: tahó) megnyilatkozást. Milyen nagyszerű – a szó szoros értelmében nagy-szerű –, hogy a külvilág durvaságaira nem durvasággal válaszolnak!

A felvilágosodás korának szellemében ajánlja Fazekas a nevetést. És Csokonai, igazi szövetséges társként, éppen a Fazekasnak szóló versében írja: „… dohogás nélkül nevessünk / Mások bolondságain.” Majd áhítatosan és ugyanakkor mókázva hozzáteszi: „Jer, e répánál térdeljünk, / Jer, kacsint e tulipánt, / Jer, e töknél süvegeljünk: / Mind használ ez, s egy se bánt.”

De mintha most elcsendesednének, sőt, elkomolyodnának… Csokonai leteszi borospoharát, a koppanás jelzi, hogy amit mondani akar, nem tréfa, Fazekas megszívja pipáját, ám nyomban ki is fújja a füstöt. Mire készül a fiatalabb Mihály? Milyen szorongató híreket hallott? A franciák háborújáról talán?

Fazekast gyerekkorában csak a katonáskodás érdekelte, és alig várta, hogy bevonulhasson a regimentbe. Tizenhat esztendősen otthagyta a debreceni kollégiumot, nem fejezte be tanulmányait, de aztán tizennégy katonaéve alatt ugyancsak eliszonyodott a vérontástól, a katonák életformájától, a rengeteg hazug szólamtól, amivel harcra buzdították a császári sereget, ölni indították Galíciától a Németalföldig.

Csokonai nem volt soha katona. Miután 1795-ben kicsapták a debreceni kollégiumból, ahol tanult és tanított, bejárta az egész országot. Mesebeli királyfiként kereste a szerencséjét – próbálkozott lapszerkesztéssel és tanítással –, vándorolt Sárospataktól Pozsonyig, Komáromtól Csurgóig, s végül üres zsebbel és minden reménytől megfosztottan tért vissza Debrecenbe. A bizalmas barátok sohasem kérkedtek kalandjaikkal – nézd csak! Csokonai most is milyen nehezen szánja el magát, hogy megkérdezze: valóban megtörtént-e, amit Fazekas rokonától hallott a minap… igaz ez, vagy afféle legenda csupán? Hogyhogy sohasem mesélt neki erről? Igaz, hogy a Rajna vidékén volt?... a legyőzött várost úgy büntették, hogy a katonáknak két órára szabad rablást és szabad öldöklést engedélyeztek. Fazekas bement egy órásmester otthonába, talált valami érdekes könyvet, azt olvasta, míg a két óra letelt, talán megevett egy almát, mindenesetre megköszönte a vendéglátást, és visszatért a táborhelyére… igaz ez? Így volt? A fiatalabb költő egészen kisfiús lesz a faggatás közben, az idősebb arcára meg – de hiszen ő is csak harmincas évei végét tapossa – redőket húz az emlék. Így valahogy, dörmögi tartózkodóan Fazekas, és fogja a zöld kancsót, hogy színültig töltse jóféle borral barátja poharát. És – elterelésképpen is – gyorsan elővesz egy francia nyelvű könyvet meg a saját műfordítás-kísérletét… lehet-e az eredeti alexandrinokat magyar hexameterekké fordítani?...

A Lúdas Matyi első változatát később írta, 1804-ben – Csokonai akkor már nagybeteg volt, jártányi ereje sem maradt. Talán Fazekas meglátogatta, talán fel is olvasott a „levonások”-ra tagolt verses meséből, és a fuldokolva köhögő jót mulatott Matyi furfangjait hallgatva, bólintott a kapzsi Döbrögi újabb és újabb megbüntetésére – s persze azt se bánta, hogy tragikus vég helyett a pöffeszkedő földesúr megjavul… Muszáj ebben bízni… s minél kevésbé lehet, annál inkább bízni kell. Ha másképpen nem megy, nevessük, ami bangó!