Verőfényes, hátmelengető ősz volt. Baskó a délutáni séta előtt olvasgatott kicsit. Vénasszonyok nyara – csukta össze mélázva a könyvet, és nagyot sóhajtott. Bárcsak megállna az idő, gondolta, s ebben a pillanatban… a falióra faragott padlásajtaja becsapódott. A kakukk eltűnt. A másodpercmutató éles kattogással haladt tovább a számlapon. Az inga buzgón billent ide-oda, mintha mi sem történt volna. Az óra nem állt meg, csak az idő.

Mi ez, nézett körül Baskó. Rosszat sejtve tekergette a nyakát. Aztán felpattant, s kiszaladt a házból. Nagy csend vette körül. Az udvar mint festett színházi díszlet tárult eléje. Vattacukor felhők az égen. Papír, agyag, műanyag, élettelennek látszó, mozdulatlan madarak. A kertben, az öreg diófa alsó ágai és a föld között félúton, a levegőben, néhány mozdulatlan levél, pár semmibe ragadt, lepottyanni nem tudó, bomlott héjú dió. Szellő se rebbent. Baskó megdörzsölte a szemét. Egy perccel ezelőtt, mikor azt gondolta, hogy bárcsak minden így maradna, nem gondolta, hogy ez lesz. Egy perccel ezelőtt? Van ilyen kérdés, ha az idő áll?

Mezítlábas Baskó lehorgasztotta a fejét. Azért, hogy ő örökké cipő nélkül járhasson, ez túl nagy ár. Keringett az udvaron, aztán visszament a házba. Felnézett a faliórára. A másodpercmutató kattogva haladt, az inga billent ide-oda. Az óra ketyegett. Járt. Nyolc óra tizenhetet mutatott. Ez lehetetlen. Ha este volna, ő már nem látná a félhomályban a mutatókat. Másnap volna, s most megint reggel van? A fény-kocka, amit az ablakon beleső nap a szobába dob, ugyanott van, éppen ugyanott, mint amikor kiment, egy centivel sem odébb. Baskó leroskadt egy székre. Sokáig… meddig, ha az idő áll? ...ült a szobában. Végül nekivágott a világnak. Úgy, ahogy volt, mezítláb, útnak indult. Ment, ment, árkon-bokron át… három nap, három éjjel? Bár tudta volna szegény Baskó, hogy mióta, hogy hová. A negyedik napon – mondjuk, hogy akkor – odaért egy folyóhoz. A folyó szélesen hömpölygött, s kis kanyart vett egy vízre hajló fűzfánál. Baskó leült a fűz egyik kiálló vastag gyökerére. Lábát belelógázta a hűs vízbe. Jólesett a pihenés, a folyó simogatása. Nekidőlt a fa ferde törzsének és becsukta a szemét. Elaludt? Épp azt gondolta, milyen jó, hogy nem kell cipővel bajlódnia, nyugodtan lógázhatja a lábát, mikor a folyó megszólalt:

– Ki vagy?

– Nem hallottad? – csodálkozott Baskó. – Az előbb már mondtam.

– Nekem? Nekem aztán nem – mondta a folyó. – Talán a nővéremnek...

– Baskó vagyok – mondta Baskó, és körülnézett.

A táj, a part, a meder olyan, mint mielőtt becsukta a szemét. Mit locsog ez a vén folyó? A víz ugyanolyan langyos, bársonyos, mint mikor a szemét lehunyta, de mintha mégis más, sötétebb volna.

– Volnál szíves nem kalimpálni annyira? Felkavarsz… – dünnyögte a folyó.

– Nem nagyon értem, miről beszélsz, de ha te másik folyó vagy, akkor a nővéred kedvesebb volt, mint te…

– Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba… az a nővérem volt, én meg én vagyok…

– A nővéred biztosan segítene, de téged nem is kérdezlek…

– Kérdezz csak! Amit a nővérem tud, arról talán én is hallottam.

– Hát, jó… Ha megáll, mondd, hol van az idő?

A folyó szinte megtorpant. Azután, ahogy az ember nagy levegőt vesz és folytatja, azt mondta:

– Az idő benned van. Az idő a dolgok szakadatlan változása.

Ezt suttogta, dörmögte, mormolta az öreg diófa is! Szaladt hát Baskó, hazáig ismételgetve, nehogy elfelejtse, a bűvös mondatot, a varázsigét. Odaállt az öreg diófa elé.

– Az idő a dolgok szakadatlan változása! – mondta, és várt.

Megismételte még kétszer. Aúúú, kapott a feje búbján landoló első lepottyanó dió után. Pottyant az első, a második, a harmadik. Az idő úgy meglódult, hogy Baskó alig tudta követni az eszeveszett rohanást. A diófa lábánál zörgő avarban egy télire vackolódó sün sürgött-forgott. Károgó varjak keringtek a falu fölött. Ha így halad, mindjárt leesik az első hó… Hol van a cipője? Bent a házforma, piros fedelű kakukkos óra ketyegett, mintha mi sem történt volna, járt, járt, járt.

És persze mindjárt leesett az első hó.



Hatott a mesében a varázsige – de ha nem ott vagyunk? Ha kapkodva iskolába indulsz, ha sietsz valahová, az óramutatók rohannak, repül az idő. Ha unatkozol, vánszorognak a percek, az idő ólomlábakon jár.

Talán az idő mégis benned van? Csípd fülön az időt, készíts 3-4 kockából álló képsorozatot (mondjuk, a mobiloddal) egy-egy olyan „változásról”, amit nem mérsz feltétlenül órával, de ami az idő múlását mutatja, jelzi. (Például: üres müzlis tálka az asztalon, majd telik a tál… már benne a tej is… azután fogy… s végül elfogy a reggeli, újra üres, de már „maszatos” a tál. A felcserélhetetlen képeken ott lesz az idő. Ha nincs fényképezőgéped, kamerás mobilod, festhetsz, rajzolhatsz is hasonló módszerrel.)
 

+ 1 kérdés: Ki mondta eredetileg:
Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba?