bla

Az utazás elkezdődik, Világgá vagyok, s ez Millióéves rejtély, mint A csillag és a hullám. Ki rejtőzik a maszk mögött? Tudok a titkairól. A szfinx és A Nyirkás meg az Időkonzervben, vagyis a Meselényi utcában, A Glamis-kastélyban lakik. Kékfogú Harald és a többiek a szomszédai.Miből van, hogyan? – kérdezed aztán. Válaszol a Késmese, s hogy biztosra menjünk, Nézzük együtt Csontváry Kosztka Tivadar képeit!   Akkor az is kétségtelen lesz, hogy Szép… a káposzta. Ilyen a Szitakötők világa, s ez a Szitakötő tánca. Végül még Elmesélem, hogy mit rajzoltál.

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép



Szabadság-ünnep

Képzeld el, hogy születésnapod van, és a köszöntésedre összesereglik minden rokonod, barátod és ismerősöd. A lakásotok zsúfolásig tele, az asztalok roskadoznak a finom sütemények alatt, a polcaidon el sem fér a sok ajándék. A nagy ünneplés közepette azonban rólad valahogy megfeledkeznek. A szoba sarkában állsz, és senki sem mosolyog rád, nem simogatja meg a fejedet, nem kínál meg egy szelet tortával. Téged ünnepelnek, de észre se vesznek. Furcsa érzés volna, igaz?

 

Ha Petőfi Sándor és társai, a márciusi ifjak láthatnák, manapság hogyan emlékezünk meg az 1848-as szabadságharcról, valószínűleg ugyanilyen furcsán éreznék magukat. Az elmúlt 160 évben az ünnep megkopott: unalmas, kötelező rutinná vált. Babits Mihály már 1923-ban úgy érezte, hogy március 15-én  „csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit”.

 

De ha elgondolod, mit mond a 12 pont, amit nálad csak pár évvel idősebb fiatalok állítottak össze, elámulsz: csupa olyan követelés, amelyeket manapság már természetesnek tartunk: sajtószabadság, országgyűlés Pesten, törvény előtti egyenlőség, közös teherviselés, jobbágyfelszabadítás – és még sorolhatnánk. Ezeknek a fiataloknak mégis életük kockáztatásával kellett harcolniuk, hogy mindezt elérjék, és bár lelkesek és nagyon bátrak voltak, egy hatalmas birodalommal kellett szembeszállniuk, ami lássuk be, nem csekélység.

 

Petőfi versét, a Nemzeti Dalt, azon a napon több ezren hallották: először a Pilvax kávéház közönsége, aztán az orvostanhallgatók, majd a mérnöknek és jogásznak tanuló egyetemisták. A refrén, amelyet ma már minden iskolás kívülről fúj: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk”, akkor még megdöbbentően új volt: keményen szókimondó, amire a feltüzelt fiatalok úgy vonulhattak végig az utcákon, mintha egy indulót harsognának. Egyre többen csatlakoztak hozzájuk, és soraik között bizonyára gyerekek is lépdeltek, mint te. Ha egy pillanatra lehunyod a szemed, és elképzeled, hogy ott sodródsz a tömegben, mindenki kiabál, hadonászik, vagy aggódva nézi, vajon megjelenik-e a katonaság, hogy szuronnyal oszlassa szét a tömeget, talán borzongsz is kicsit, vagy elfog a félsz. Biztosan féltek ők is, de az események gyorsan zajlottak, és az is segíthetett, hogy tudták: számíthatnak egymásra.

 

Egyenlőség, szabadság, testvériség – követelték a márciusi ifjak, de tudjuk: a szabadságharc elbukott, és a 12 pont legtöbbje csak nagyon sokára teljesült. Ma mások ellen és máshogy kell harcolni, hogy az emberek egyenlőek  és szabadok lehessenek, és testvérként törődjenek egymással. Ez sem kisebb feladat, és ugyanúgy kell hozzá bátorság és kitartás, meg persze tudás: tudnunk kell például, hogy akik előttünk jártak, mit gondoltak, mit tettek és miért.


És csak ezután kezdhetjük ünnepelni őket.

1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek