A nyári vakációig még van néhány hónap, de tervezni már lehet, különösen ha utazni szeretnél. Mit szólnál hozzá, ha idén különös és távoli vidékre mennénk? Ne aggódj: képzeletben utazunk, a zsebpénzedet nem erre fogjuk költeni! Hová is utazzunk? Lássuk csak… Hát persze, hogy a Holdra!

A Hold Földünk egyetlen, hűséges égi kísérője. Sok-sok évmillió óta követi Nap körüli útján, miközben havonta egyszer körbejár minket. A Nap családjában, vagyis a Naprendszerben a Hold a hozzánk legközelebbi égitest. Szépsége, titokzatos fénye, éjszakáról éjszakára változó alakja miatt szinte minden nép csodálta a Holdat. Sok helyütt istenként vagy istennőként tisztelték, s valóban hat is a Földre, járása miatt a tengerek szintje rendszeres időközönként megemelkedik (ez a dagály), aztán visszahúzódik (ez meg az apály).

Bár a Hold alig harmadakkora golyóbis, mint a Föld,  az egyetlen, amelynek felszínét akár szabad szemmel is megfigyelheted. A Föld bolygótestvérei messzebb vannak, így sokkal apróbbnak látszanak, szabad szemmel megkülönböztethetetlenek a csillagoktól. Erről magad is meggyőződhetsz, ha derült estén felnézel a Holdra: tányérján világosabb-sötétebb foltokat láthatsz. Vagy még jobb, ha idősebb családtagjaidat megkérdezed: nincs-e valakinek bármilyen egyszerű látcsöve, amit kölcsönkérhetnél, vagy együtt használhatnátok? Lehet akár a nagyi színházi látcsöve, vagy egy komolyabb madárfigyelő látcső – ha a Holdra irányítod, már részleteket is megfigyelhetsz a felszínén. Több száz évvel ezelőtt még úgy gondolták, a Hold sötét foltjai hatalmas tengerek, ezért sok helynek a Holdon „vizes” neveket adtak: van Viharok Óceánja, Esők Tengere, Nyugalom Tengere, Szivárvány-öböl, többféle „mocsár” és más efféle. Azóta tudjuk, hogy a Holdon nemhogy óceánok nem hullámzanak, de egy csepp víz nem sok, annyit sem találni a felszínen. Hoppá, írd is fel egy papírra: ha a Holdra utazunk, vizet el ne felejtsünk magunkkal vinni!

Ha tovább vizsgálgatod a Holdat, esetleg nagyobb távcsövön át, láthatod, hogy a tengereken kívül furcsa, kör alakú mélyedések szabdalják a felszínt, egymás hegyén-hátán. Vannak kisebbek-nagyobbak, szép szabályosak, és olyanok, amiknek a falából nagy darabok hiányoznak. Némelyik felszíne mintha sima volna, akár a tükör, másokban meg hegycsúcsok magasodnak – és ezek mik lehetnek? Kráterek: a Hold sebhelyei, melyeket a felszínére hullott apró égitestek ütöttek. A Holdon százával-ezrével találni ilyeneket. A krátereket régi szokás szerint tudósokról, leginkább csillagászokról nevezték el. Sok krátert régen élt híres emberekről,  például nagy görögökről (Archimédesz, Thálész, Platón), de mi magyarok is büszkék lehetünk, hiszen létezik például Hell-kráter (Hell Miksa csillagászról, aki Vardö szigetén megfigyelte a Vénusz bolygó átvonulását a napkorong előtt), vagy ott van a Zách-kráter (Zách Ferenc Xavér szervezte az „Égi rendőrség” nevű társaságot, amelynek tagjai az első kisbolygókat felfedezték).

No, álljunk csak meg egy pillanatra! Ha a Holdon a sok-sok krátert a Naprendszerben repkedő kisebb testek ütötték, vajon a többi bolygón is vannak kráterek? Vannak bizony! Szinte mindegyik bolygón találunk kisebb-nagyobb krátereket, kivéve persze azokat az óriásokat, amelyeknek nincs olyan szilárd felszíne, mint Földünknek. A Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz hatalmas gázbolygók. Ha hullik is rájuk valami, a gázburok gyorsan összezáródik – egy idő után meg sem mondanánk, hogy valami történt ott. „De hát a Föld nem ilyen gázóriás, mégsem tudok egy kráterről sem a városban!” – mondhatod. Igazad van! De felettünk, szerencsénkre, ott van a hatalmas levegőóceán. Olyan vastag, hogy amikor egy kószáló, kisebb szikla célba veszi a Földet, még mielőtt leeshetne és krátert üthetne, a levegőben lelassul, és az erős súrlódástól elég, elpárolog. Láttál már hullócsillagot? Ezek az égen hirtelen feltűnő, gyorsan száguldó fényes csillagok pont ilyen, a légkörben épp elégő apró kavicsok. A legtöbb hullócsillagot, vagyis meteort apró szemcsék alkotják, amik alig nagyobbak egy porszemnél. A borsószemnél kissé nagyobb meteorok már olyan fényes hullócsillagnak látszanak, hogy mindenki felkapja a fejét, mert rövid ideig a teleholdhoz hasonlóan erős fénnyel világítanak. Ritka eset, hogy egy nagyobb meteor leessen a Földre, és krátert üssön.

Ha a Földön nincsenek kráterek, mert a légkör megvéd minket, akkor a Holdat semmi sem védi? Ott nincs légkör? Nincs bizony! Ha utazunk, jó sok levegőt is magunkkal kell vinnünk – ugyanúgy, ahogyan a mélybe merülő búvárok teszik. És ha már itt tartunk: viszünk tehát vizet és levegőt (meg persze sok szendvicset), de miféle ruhát vigyünk? Azt már tudjuk, hogy nincs levegő, tehát szeles idő nem lesz, de vajon meleg van ott, vagy hideg? Sapkát-sálat vigyünk, vagy rövidnadrágot? Napszemüveg kell-e? Egyik sem jó! Teljesen új ruhára lesz szükségünk. A Holdon nincs levegő, nincs, ami valamelyest is enyhítse az izzó Nap perzselő sugarait. Amikor a Nap magasan süt a Holdon, nem ritka, hogy akár 180 fokra is felmelegszik a felszín. Emlékszel, milyen meleg volt tavaly nyáron? Sokfelé napokig a 40 fokot is elérte a hőmérő. Képzeld el, mi ez a 40 fok a 180 fokos hőséghez képest! Ha pedig a Holdon beköszönt az éjszaka, az egész megfordul. Biztosan tudod, hogy felhőtlen éjszakákon hidegebb van, mert ilyenkor a napközben összegyűlt meleg akadálytalanul elillan. Felhős éjszakákon a felhőtakaró, mint nagy paplan, a Földön tartja a meleget. De a Holdon nemhogy felhők, levegő sincs, így a felforrósodott sziklák gyorsan kihűlnek. Akár -150 fokot is mutathat a hőmérő. Nálunk kemény télen „csak” -15, esetleg -20 fok lehet – sokkal melegebb, mint egy holdbéli éjszaka!

Szerencsére okos mérnökök tudnak olyan ruhát készíteni, amiben egyformán kényelmesen érezzük magunkat  nappal és éjszaka. Belsejébe állandóan áramlik a hátunkon levő tartályokból a Földről vitt levegő, a beleszerelt számítógép ügyel, hogy odabent mindig kellemes meleg legyen – ne fázzunk, és ne is izzadjunk meg. A ruhánk, amit szkafandernek hívnak, mindannyiunkra egyéni méret szerint készült, teljesen befedi testünket. Nagy csizma, kabát, kesztyűk tartoznak hozzá. Sehol nem lehet rajta rés! Hatalmas, gömb alakú sisak kerül a fejünkre. Ennek üvege, mint a napszemüveg: kiszűri a Nap káros sugarait.

Most már csak a szkafanderünk van nálunk, mindjárt belebújunk. A többi felszerelésünket (a szendvicseket, a sok levegőt és vizet, váltás fehérneműket, elalváshoz könyveket és plüssmacikat) már becsomagolták, és a bőröndöket szép rendesen beszíjazták a Holdhoz induló űrhajóba. Ideje, hogy elköszönjünk!

Az itthon maradottaknak nem tudunk integetni a rakétából. Az indítóállás messze van az indítóközponttól, külön busszal érkezünk a rakétához. A szánk tátva marad a szkafander hatalmas gömbjében. Mekkora ez a jármű! Ahhoz, hogy a Holdra repítsen, borzasztó sok üzemanyagra van szükség, ami a félelmetesen erős rakétamotorokat táplálja majd. Az űrhajónk, ami a rakéta csúcsán üldögél, több mint 100 méteres magasságban alig látszik. Magasabb ez, mintha 4, egyenként 10 emeletes panelházat tennénk egymásra! Ilyen magasra nem is gyalogolhatunk fel, beszállunk hát a liftbe, ami pár perc alatt felemel a folyosóhoz. Ezen végigsétálva besegítenek minket az űrhajó ajtaján, és beszíjaznak az üléseinkbe. Nagy, piros kijelzőn számokat látunk felvillanni szép sorjában visszafelé. Amint megpillantjuk a nullát, hatalmas robajjal beindulnak a rakéta hajtóművei, és az egész szerkezet remegni kezd, mintha nem tudná eldönteni, induljon-e, vagy inkább maradjon itt a Földön. A rakéta aljából előtörő forró gázcsóva lassan-lassan mozgásba lendíti az űrhajónkat. Egyre gyorsulva megindul felfelé. Pár másodperc múlva már gyorsabban száguld, mint a leggyorsabb versenyautó a Földön. Miközben egyre tovább gyorsulunk, az autóról eszünkbe jut, hogy apa biztosan nem örülne egy ilyen járgánynak! Ez a szörnyeteg alig pár perc alatt, amíg a földi légkör fölé emel minket, annyi üzemanyagot emészt el, amivel több tíz- vagy százezer rendes autót tankolhatna tele gazdája.

Miután a hajtóművek leálltak, űrhajónk egy ideig a Föld körül kering. Remek alkalom, hogy készítsünk magunkról pár fényképet emlékbe! Kitekintünk az ablakon, gyönyörködünk a jó öreg Földben, ahonnan elindultunk. Barátságos, kékes színű, felhőkkel, óceánokkal és szárazföldekkel díszített bolygó! Mindannyiunk közös otthona. A szemközti ablakon kinézve mintha mindennek az ellentétét látnánk. Végtelen, hideg, üres feketeség, amiben milliószámra sziporkáznak a színes csillagok, sokkalta fényesebben, mint ahogyan a legsötétebb, legtisztább nyári éjszakán látjuk a kertből. Fejünk helyett a szkafanderre csapunk: persze, itt már nincs felettünk a vastag levegőóceán, ami elhomályosíthatná a csillagok fényét –  akadálytalanul jut szemünkbe roppant messzeségből érkező fényük.

Néhány Föld körüli fordulat megtétele után megint bekapcsolódnak a hajtóművek, enyhe lökést érzünk, ismét gyorsulunk. Ezzel kezdetét veszi utazásunk második része – immár valóban megindultunk a Hold felé!

Hosszú úton – például vonaton –  egy idő után elunhatja magát az ember. Ilyenkor remekül lehet kártyázni vagy más társasjátékot játszani, olvasni, pihenni. Erre nekünk is bőven lesz időnk. Utunk a Holdig csaknem 2 napig tart. Hát ez meg hogy lehetséges? Az előbb azt mondtuk, hogy űrhajónk gyorsabban száguld, mint a repülőgépek. A Holdig vezető út sokkal hosszabb, mint bármiféle túra, amit a Földön tehetnénk. Ha kifeszítenénk egy hosszú kötelet a Föld és a Hold közé, ezt a kötelet majdnem tízszer tekerhetnénk fel a Föld egyenlítőjére. Vagy másképp, ha autóba pattannánk, és oda-vissza autóznánk Budapest és Bécs között, ezt az utat közel 1600-szor kellene megtennünk. Ekkora a távolság a Föld és a Hold között.

Pedig a Föld és a Hold – ha a Naprendszerhez és a csillagvilághoz mérjük – nagyon is közel vannak egymáshoz. A Mars bolygóhoz például nem 2-3 napot, hanem közel 9 hónapot kellene úton lenni. Nagyon-nagyon unalmas és hosszú út. A tudósoknak is fejtörést okoz, hogyan utazhatnak emberek együtt ilyen hosszú ideig! Persze, csak nekünk, embereknek tűnnek olyan borzasztó nagynak az ilyen távolságok. De vegyük csak példának a fürge fénysugarat! Azt hihetnénk – és sok-sok évszázadon át komolyan így is gondolták – hogy a fény végtelenül gyorsan halad. Ma már tudjuk, ez nem így van, bár a mi számunkra ez a sebesség elképzelhetetlenül nagy. Ha készítenénk egy hatalmas kábelt, amivel körbevennénk a földi egyenlítőt, a benne száguldó fénysugár egyetlen másodperc alatt majdnem nyolcszor körberohanná a Földet. Ennél gyorsabban haladó dolog nem is létezhet. A Hold viszont már a fény számára is mérhető messzeségben van. A közel 380 ezer kilométeres távolságot a fénysugár kicsit több mint egy másodperc alatt teszi meg. Erre jó lesz figyelni, ha a Holdról hazatelefonálunk! Üzeneteink is a fény sebességével haladnak, vagyis kicsit több mint egy másodpercig tart, míg hazaérnek. Mikor meghallják az otthoniak a hangunkat, és válaszolnak, az ő szavaik is ugyanennyit utaznak a Holdig, vissza hozzánk. Nem szabad meglepődni, ha a „Hogy vagytok?” kérdésre a válasz csak majdnem három másodperc múlva érkezik meg.

A hatalmas távolságokon gondolkodva egészen elrepült az idő. Arra eszmélünk, hogy a kabin halovány világítását egyre inkább túlragyogja a jobb oldali ablakon beömlő fény. Mi lehet az? Gyorsan odadugjuk a fejünket, és kipillantunk. Bár ne tettük volna! Már egészen közel járunk a Holdhoz  –  erős fénye szinte belehasít sötétséghez szokott szemünkbe. Néhány másodperc eltelik, mire eltűnnek a kis szikrázó karikák a szemünk elől, és ekkor azt is észrevesszük, hogy a műszerek jelzése szerint megkezdődött a fékezés. Megérkeztünk! Az űrhajó  először Hold körüli pályára áll. Most már óvatosabban nézünk ki az ablakon, de nem tudunk többé elszakadni a látványtól. A Hold képe már akkora, hogy egy pillantással át sem látjuk, fejünket ide-oda kell forgatnunk. Mindenfelé kisebb nagyobb sziklák, kráterek, hegyvonulatok, fekete-fehér, kietlen és élettelen, de lenyűgözően gyönyörű táj tárul elénk. Ami a Földről tükörsima területnek tűnt, valójában apró kráterekkel teleszórt, dimbes-dombos pusztaság.

Valami azért furcsa ebben a Holdban! Mintha nem olyan lenne, mint amit otthonról megszoktunk! Mintha más arcát mutatná! Hoppá, tényleg! Hiszen a Hold mindig ugyanazt a felét mutatja a Föld felé. A földi emberek sosem láthatják, nem tudhatják, mi van a Hold túlsó oldalán. Most viszont az űrhajónkkal körülötte keringünk, és rövidesen a túloldalt is megszemlélhetjük! Igaz, csak egyszer haladunk el felette, de így is van  időnk észrevenni, hogy a túloldalon csak egyetlen nagy „tenger” van. (Egyébként a teljes holdkorong kráterekkel tarkított.) Aztán beindulnak a fékezőrakéták, érezzük, hogy az űrhajó lassul, és a Hold felé süllyed. A kráterek egyre nagyobbak. A kabin kissé elfordul, és tovább ereszkedik, miközben mi az ablakokon át egy ideig csak a csillagokat látjuk. Később már azokat sem. A Hold egész felszínét nagyon finom por borítja, ezt az űrhajó rakétái most szerteszét fújják. Itt gomolyog egy nagy felhő a kabin körül, semmit sem látni, azt sem tudjuk, halad-e a hajó, vagy nem. Egy zökkenés még, egy huppanás, a rakéták morgása megszűnik. Leszálltunk a Holdon!

A porfelhő elül, az ablakon kinézve a végtelen krátermezőt látjuk. Ideje készülődnünk, holnap kiszállunk.