A repülés vágya valóban ősrégi. A földön járó – battyogó, cammogó vagy szaladó, rohanó – ember mintha mindig is ábrándozott volna arról, hogy a levegőbe emelkedik, és a madarakhoz hasonlóan repül. Az egekben lakó, amúgy embertestű angyaloknak is szép, fehér szárnyat képzelt. A különféle mitológiai történetek azonban nemcsak a mámorító felemelkedésről, a könnyű és gyors szárnyalásról mesélnek, hanem a mértéket vesztett emberről is. Mert aki nem éri be az emberi adottságokkal, és gőgjében az ég felé tör, azt az istenek megbüntetik.

A görög mitológia legismertebb repülés-története voltaképp a repülés feltalálásáról szól. Egyszerre költői és roppant gyakorlatias – de hiszen a tekhnészó is, amiből a világszerte ismert és használt technika ered, egyszerre jelent mesterséget meg művészetet.

Hogyan is történt tehát a feltalálás? 

A krétai király megbízta Daidaloszt (ejtsd: Dajdalosz), a híres művészt és kézművest, hogy labirintust építsen. Aztán megharagudott a mesterre (hogy miért, arról a következő Szitakötő-számban olvashatsz), és fiával, Ikarosszal együtt pontosan abba a tekervényes építménybe záratta, amelyet Daidalosz tervezett. Innen bizony csak csellel, leleménnyel szabadulhattak.

Daidalosz madártollakból és viaszból szárnyat készített kettőjüknek. Felszálltak és repülve törtek ki rabságukból. A mese szerint az ügyes, eszes ember a legeslegreménytelenebb helyzetből is képes kivergődni, sőt, mintha a szorongatottság még buzdítaná is – a történet szelleméhez ragaszkodva úgy is mondhatnánk: a tehetséges embernek szárnyakat ad a minél súlyosabb helyzet.

Daidalosz és Ikarosz – apa és fia – szálltak hát fel, fel, még feljebb… A tapasztalatlan Ikaroszt elragadta a repülés gyönyörűsége. Hiába figyelmeztette az apja, hogy ne szálljon se túl mélyen, se túl magasan, a fiú túl közel repült a naphoz, a forróság megolvasztotta a tollakat összetartó viaszt. Ikarosz a tengerbe zuhant, és ott lelte halálát.

Ovidius, római költő leírja, hogyan tanította – féltve-bátorítva – Daidalosz a gyereket:

Oktatgatja fiát: „Közepütt szállj”, adja tanácsát,

„Icarus, erre vigyázz, nehogy aztán, hogyha alant szállsz,

víz nehezítse a tollaidat, s tűz marja, ha túlfönt:

...

szállj, ahogy én vezetek!” S míg így repülésre tanítja,

már a szokatlan két szárnyat vállára szorítja.

Dolgozik és oktat, s öreg arcán könnyei folynak,

két keze is reszket. Csókot nyom a gyermeki arcra,

mit többé soha már, s szárnyán fölemelkedik, úgy száll,

kísérőjét féltve, elől, valamint a madár, ha

zsenge fiókáját fészekből légbe vezérli;

szállani hívja tovább, vészes tudományra tanítja,

lengeti két szárnyát, néz vissza, figyelve fiáét.

(Devecseri Gábor fordítása)

Ugyancsak Ovidius mesél egy másik tragikus végű repülésről. Igaz, ebben a történetben a főhős nem ember készítette szárnyakkal emelkedik a levegőbe, hanem Héliosz, a napisten lovak vontatta fogatán. Phaethón (ejtsd: Faetón), az isten halandó anyától származó fia (aki így szintén halandó) addig kérlelte apját, míg megengedte neki, hogy egyedül hajtsa a napszekeret.

Ó, mennyire hasonlítanak a görög istenek az emberekhez! Éppúgy vétkeznek és veszekszenek, segítenek és bosszút állnak, csak hát ők halhatatlanok és örökké fiatalok.

Phaethónt nem is a repülés, hanem a repülés lehetősége részegítette meg. Amikor vágya a túlontúl engedékeny apa jóvoltából valóra vált – legalábbis a történet ovidiusi változatában –, és a féktelen lovak megiramodtak, már bánta, hogy könyörgésével rávette apját kívánsága teljesítésére. Nem tudta tartani a fogatot, a más gazdához szokott lovak megbokrosodtak, ide-oda rángattak ég és föld között. Tűzvész borította el a világot, úgy tűnt, porig ég a mindenség – Zeusznak, a legfőbb istennek kellett akkor beavatkozni, és ő villámával lesújtott a kocsihajtóra. Phaethón nővérei, a napleányok fájdalmukban fákká változtak: lecsorgó könnyükből lett a borostyán.